Új Szatmár, 1912. augusztus (1. évfolyam, 103-127. szám)
1912-08-03 / 105. szám
Szomorú elseje Eddig csat a kis emberek rét tegett nyomom napja volt'ez,',a* nap, amikor sok apró levonások után haza vitte Robotos Péter vagy Napidijas Pál egy hónapi veres jtékes munka árát s egy hónapi élet keserves kis tőkéjét, amelyből 30 napon át kell tengetnie néki és családjánák örömtelen életét. Ilyenkor eddig is megjelentek a könyörtelen részletezések a hús, a tej, a kenyérszámlával és estére elszedték Pétertől és Páltól is az utolsó garast is, hogy újra kezdődjék a nincstelen, garasos hitelből tengődő élet. A szegény embernek régen szomorú nap az elseje, mert ilyenkor kénytelen-kelletlen számvetést kell csinálni az élettel, az egyre nehezedő, gyalázatosán drága megélhetéssel. , Most aztán általánosságban kétségbeejtő lett a hónap első napja. A gazdasági élet válsága olyan viszonyokat teremtett, hogy ma már a nagyüzemü kereskedő és iparos a vagyonos háztulajdonos is retteg az elsejétől, amikor a kötelességeknek eleget kell tenni. Soha még ilyen szomorú elseje nem virradt a városi emberre, mint e forró augusztus első napja. Esedékes a házbér, de pénzt még ezer lóerős víznyomó sajtókkal se lehet kipréselni az adósokból. Ki tud ma fizetni? A kisembert tönkretette a piaci drágaság, a megélhetés apró uzsorája. A kereskedőt, az iparost a pénzválság s a nagy vagyonok, vállalatok eresztékei is recsegnek. Mindent csőd fenyeget. Szomorúan nehezedik ez a ni- molista hangulat a forróságtól amúgy is elbágyadt kedélyű városra. Máskor ilyenkor hangosak voltak az éjszakák a szalmaözvegyek vidámságától. Ma szalmaözvegy is kevés van. Ma itthon veI. évf. 105. sz. 8zatmír*NéraetI 1912 augusztus 3 Szombat rejtékezik a vagyonos ember is és j a nagy gondokban elfelejti a neu- rasztheniáját, pangó gyomrát és asztmás tüdejét. Magyar fürdőzők nem szaladnak tenger mellé s mindenki itthon retteg a lejáratok szomorú terminusától. Máskor ilyen időtájt hangos volt a cabaré és sóhajtoztunk a a színház után, most örül mindenki, hogy bezárultak a szórakozó helyek kapui. Legalább nem veszik észre, hogy X ur, vagy Y-né őnagy- sága már színházba vagy orfeumba se jár és aranyifju Levente Andornak kimerült a hitele. Kétségbeejtő mostanában az elseje, mikor mindezekkel számot kell vetnünk ... A kis ember ma sóhajtozva osztogatja a maga 100 —200 koronáját suszternak, szabónak, husért, tejért, kenyérért s végül íöldhözvágja a számadást, mert kiderül, hogy fele adóság se futja egy havi munkájának béréből. A nagyobb jövedelmű kereskedő, vállalkozó, iparos pedig a lejáratok határnapjait számolja s hiába zaklatja adósait, nincs pénz . . . nincs pénz. Mindenki egy titkos hatalom kivetett láthatatlan pányvái közt botorkál és senki se tudja, mikor szorul nyaka körül a hurok . . . flz U3 SZflTM tárcája Az éjszakajárók. Irta: Móricz Pál. Virágíakadáskor keletkeznek némely különös, enyhe, illatos éjszakák a Hortobágyon. A harizsmadár virágszagu mezőn ilyenkor kergeti szerelemmámorosan párocskáját. Magános, fekete daru, melynek párját lőtték, pusztai nádastóparton ilyenkor merészkedik. Féllábon zsibbadozik az álmos daru. Nem ügyeli még a kövér potykákaí sem, melyek a tünékeny holdfénynél izgultan pattognak ki a tükrös vízből. Zseng-zsong a pusztai bogársereg. Szőrös csáppal rabolják a virágok mézét. Fövekből, bogarakból delejes, lágy fény sugárzik szét. Ám, egyszerre csak a tavaszi éjszaka áttetsző selyemfátyolára sötét foltok lökődnek. A méla csöndbe távoiról égdörgés morajlik bele. A Tisza felől vaksötéten, rezes lángokat okádva zudul fel a fergeteg. Pusztai éjszakajáróknak kedvesek az ilyen idők. Nem mindig zuborog az eső. A száraz vihar csupán csattong. Sötétséggel nyomja tele a pusztát. A komondor is félemletten húzódik az itatóvályu alá ...-----— Baj van, gazduram! Hét baj, — az öreg bojtár a déli napsütésen lehorgasz- tott fejjel állott gazdája, a számadógulyás elé, — megcsufoltak bennünket. . . — Meg-é ? — Tar gazda, a számadógulyás Debrecenben töltötte az éjszakát, kemény nézésű szemével rámeredt a szontyolódott bojtárra. — Nyögd ki mán ! — Megcsufoltak minket! A ijszaka Ítéletidő volt itt! Valamiféle gaznipek megdézsmálták a gulyát. — Thüh, a Hérodessit! — káromkodásra fakadt a gulyás. — A nánási ritekre nem térültek, — folytatta a szót az öreg bojtát. — Gábor! Gergely! Nyeregbe! — Tar uram iziben áthevederezte a nyerget pihent hókalovára. Szilágyi Gábor és ragyás Kun Gergely bojtárjaival lóra pattant Tar gazda. Föld — és fü kövérebb a Tisza felé. Füzlomboktól kesernyés szelek fujdogálnak onnét. Több a tanya, több a csárda túl a Tiszán. A betyár talál ott kifogóhelyet. Vásárt is csinálhat passzus nélkül. — Hárman voltak biz azok, — a füredi révészek sunyán villogtak Tar gazdára. — Cifra szűrös leginyek voltak azok. Szip falka jószágot hajkurásztak ... —' Tar gazda nem hiába ígért fejőstehenet a füredi révészmesternek, megoldódzott annak a nyelve. — Hát az ábrázatyokra emlékszik-e kelmed ? — Alég hajnallott még akkor, — a révész pipájában lenyomta a pernyét, — az egyik horgas orrú szip barna leginy volt! Hanehogy az emlikezetem nem csal, takaros nagy forradt seb volt a jobbkipin. Tar gazdának felvillant a szeme: — Akkor az a rossz fene Molnár Pista volt az! . . . Hejnye mán! Ez ugyan derik ember módjára fizetett a sok itel- italomir; node akkor gyerünk. Messzi még a szolnoki határban a Mirger-csárda. — Hehehe, — füredi révészek hortobágyi gulyások összevigyorogtak. Tiszán innét, Tiszán túl híres szép özvegymenyecske volt a Mérges-csárdásné. Tar uramék ügetésre fogták. Már nem volt olyan sietős az ütjük. Fene MólnáJ Pista
