Új Szatmár, 1912. július (1. évfolyam, 77-102. szám)
1912-07-02 / 77. szám
\ Miért szükséges a választójog reformja? Irta: Dr. GUTMAN LAJOS nos közjogi vitákkal telt el, nem volt elegendő arra, hogy megszilárdítsa a nemzetben, a nép legszélesebb rétegeiben azt a tudatot, hogy alkotmányunk — még a mai korcs alkotmány is — milyen félteni való kincse a nemzetnek. Sohasem voltam valami nagyon elragadtatva azoktól a politikai ideológiáktól, melyek az ősi magyar alkotmányról regéltek nem bírtam lelkesedni azokon a közjogi frázisokon, melyek az alkotmány erejéről és minden- hatóságáról beszéltek. A politikai viszonyok nekünk adtak igazat, akik folytonosan hangoztattuk a magyar alkotmánynak papiros-alkotmány voltát, akik évek óta parlamentárizmu- sunknak beteg voltáról beszéltünk. íme, kitűnt, hogy azt a sziklaszilárdnak hitt alkotmányt egy oligarcha hajlamú főur éppen úgy félrelökheti, éppen úgy sárbatipor- hatja, mint a bécsi császári hatalom, aszerint, amint a magyar kisI. évf. 77. sz. Szatmár-Xémeti 1912 julius 2 Kedd királyoknak vagy az osztrák császárnak az érdekei azt parancsolják. Kitűnt, hogy azoknak van igazuk, akik azt állították, hogy a magyar parlament nem képviseli a nemzetet, hogy csak egy osztálynak : a nagybirtokosoknak a parlamentje, és ma, a junius 4-iki kemény lecke után igazolva látjuk állításainkat; nem népképviselet az, amelyben a nép minden osztálya, a melyben az ország minden számottevő eleme képviselve nincs, és nem lehet várni azt, hogy olyan emberek, akik az alkotmány sáncain kívül állnak, megvédjék azt az alkotmányt, amely őket csak terheli, de a jogokból következetes makacssággal rekeszti ki. A magyar országgyűlés 1874 óta napjainkig lefolyt negyven év alatt az alsóbb néposztályok érdekében nem tett semmit. Ellenben ugyanez a negyven év, bár folytoA magyar parlament, amely kizárja azokat, akik pénzzel és vérrel legerősebben járulnak hozzá az állam fenntartásához, kizárólag egy érdeket tartott mindig szem előtt, de legmostohább elbánásban részesítette a kereskedelem és ipar érdekeit, nem is cselekedhetett másképen. Nem lehet várni attól az osztályparlamenttől, melynek negyvenéves működése olyan rossz közigazgatási viszonyokat teremtett, hogy szinte közmondásos, a mely lóversenydijakra nagyobb összeget szavaz meg évente, mint az ország egész közegészségi bud- getje, amelynek negyven éves munkássága — leszámítva nehány vérszegény betegsegélyező törvényt — csak a fogyasztási adók emelésénél és a katonák létszámszaporitá- sánál mutatja, hogy tagjainak tu-, domása van az államfenntartó, dolgozó néprétegekről, nem tagadhatta meg magát, nem helyezkedhetett * szembe azzal a hatalommal, mely Hz 113 SZHimHR tárcája Péter bácsi. — Irta: Tanódy Endre, -r A hol most a városi zeneiskola van, abba a nagy zöld kapuba egy kis ajtó volt bevágva. Azon a kis ajtón járkáltunk ki és be az óvodába. Szépen párba állva, kéz a kézben. Ez az utolsó emlékem, amelyben szépen megálltunk kéz a kézben, anélkül, hogy egyik kéz a másikat mosta volna s ezen kölcsönös mosás következtében mindkettő nagy mértékben beszennyeződött volna. A békesség és szeretet kora volt; az utolsó emlékem, amelyben a íelebaráti szeretet valóságban szerepelt. Pedig hallani addig sohasem hallottam róla. Azóta viszont folyton hallom emlegetni, de nem találkozom vele. Úgy látszik, hogy ezt az erényt vagy hirdeti az ember, vagy gyakorolja. De együtt nem megy a dolog. De ugylátszik, másrészről, hogy a gyermeki ártatlanság önmagában véve nem elég a boldogsághoz, mert az óvodai kórszakom rengeteg szenvedés emlékezetével van tele. Elszakadtam hazulról, elvittek egyik utcából a másikba és ez határtalan honvágyat okozott. Nagyobbat és keservesebbet, mint mikor később Európa túlsó szélén voltam. Minden tiz percben megfojtogatott a könnyes zokogás és nem találtam enyhülést, csak mikor szünetközben az udvarra kiengedtek. A telek végiben fűrészelt egy favágó, ugyanaz, aki otthon nálunk vágta a fát. Óriási nagynak tűnt fel előttem a világ — tudnillik az óvoda üdv?" — végtelen elhagyatottnak éreztem benne magam és nem volt más közelállóm, csak a favágó, a földim, a barátom, az egyedüli rokoniélek. Látom magam egy hasábfán ülve, áthatlan, mély bánatban és most is repes a szivem örömében annak az emlékére, hogy egyszer csak felültem és megláttam a kapuban apámat. Hány ezer embernek jut eszébe ilyesmi, vagy hasonló, vagy más, de mindenesetre sok minden, mikor olvassuk, hogy meghalt Hatvány Péter, az óvó bácsi. Mert ő áll mindezeknek az emlékeknek a középpontjábaú. Ő óriási nagy ember volt; a legnagyobb, akire emlékszem. Körűié voltunk százan és százan, és mindannyian csak térdig értünk neki, ezért volt ő olyan nagy. Ez általában az emberi nagyság magyarázata. Péter bácsi Szatmár belső históriájának a Napóleonja, mert ő benn él mindenkinek az emlékezetében. Azokban az emlékekben, amelyek a legigazabbak és legelevenebbek. Az uj lélektani tudomány azt mondja, hogy az egész további élet összes élményei jelentéktelen, elmosódó árnyképek és csak az első gyermekkor Ára 6 fillér
