Új Szatmár, 1912. június (1. évfolyam, 53-76. szám)
1912-06-25 / 72. szám
(T.) Képviselőnk vasárnapi beszámolójának érvelése sokakat nem tudott meggyőzni és megnyerni annak az álláspontnak, hogy az ellenzék a mai körülmények között a békét keresse, vagy pláne kezdeményezze. Mereven és haj - lithatlanul helyez kedik ezzel szembe mindenekelőtt a polgárság mai politikai érzelemvilága. Az érzelmek pedig mindig jelentősek és döntők a politikában. Azok, akik ma ellenzékiek még az országban, meggyalázva és törvénytelen eszközökkel legyűrve érzik magukat. Nem lehet ilyenkor a szőrszálakat hasogatni, hogy az obstrukciót tiporták el, és nem az ellenzéket. Az országnak még megmaradt független közvéleménye érzi, és helyesen érzi, hogy példátlan lelkiismeretlenséggel, és ami még íelháboritóbb, épen a lelkiismeret és a politikai becsület jelszavai alatt, az ellenzék létezésének évezredes alkotmányjogi kincseit rabolták el a nemzettől. Az ellenzéki felfogás tehát — egészen helyesen — az ellenzék egyetemét, s ami azzal majdnem egyet jelent ma már, a becsületes és radikális magyar politikát látja összetörve és a közelmúlt garázdálkodásainak romjai alá temetve. Talán profán lesz a hasonlat, de legalább igaz, hogy akit felpofoztak, az nem bir bocsánatot kérni, ha a világ összedől is. Az ellenzéket kipofozták és az ellenzék bocsánatot kér azzal, ha most ő kezdeményezi a békés kibontakozást, vagy ha túlságosan érthetően jelenti be, hogy sürgősen szeretne megbocsátani. A képviselő ur bizonyára köny- nyen meg fogja érteni, ha a tengernyi keserűség közepette, elfa- csarodott szívvel és könnybe futó szemmel mást nem lát, egyebet nem érez az a kisember, aki a hatalomnak mindig és mindig csak a terheit nyögi, de visszaélésének mérges gyümölcseiből sohasem kap — hogy ezek nem látnak és nem érez - nek egyebet csak egy nagy egységes, egyszínűén fekete, gyászos le- veretését mindazoknak, akik a kormány és a többség akaratérvénye- sitésének útját állották. A képviselő ur ügyvéd is, és igy azt is jól meg fogja érteni, hogy mit mondana a fél, ha ügyvédje a pör harcának legégőbb válságában igy szólalna föl; — Hohó, álljunk meg csak egy szóra. Az én felemnek bizony nagyon sok dologban nincsen igaza ! — s ezt oly terjedelmesen fejtené ki, hogy az igazainak kifejtésére sem tere, sem ideje nem maradna. A vasárnapi beszámoló oly nagy terjedelemben és oly behatóan ítélte el az ellenzék harcmodorát, hogy alig maradt szó annak az igazán kézen fekvő igazságnak a felhívására, hogy ezek az obstrukciók nagy és szent ügyekért folytak, — legalább is ellenzéki ember másként bajosan vélekedhetik,— és hogy az obstrukció leveretésének csataterén ellenzéki ember csak egyetlen érzéssel allhat meg: — a kegyelet érzésével, amellyel nagy igazságok bukását ösztönszerüleg megtisztelnünk kell. Mert hiszen a képviselő ur választójogos is, főként és elsősorban, mindenekelőtt választójogos és igy tudnia kell, hogy az ellenzék vere- resége a választójog veresége is és hogy ezt a vereséget csak tetézzük avval, ha a kormányt és többséget kiengedi az ellenzék abból a lehetetlen helyzetből, amelybe törvénytelenségeivel magát belevitte. Segédkezet nyújtani ahhoz, hogy Tisza és Lukács mint egyenrangú, kimosdatott, kifürösztött közéleti gentlemanok álljanak vissza a helyeikre, vag-y más helyről tartsák meg a befolyásukat — ez egyértelmű volna annak a kevésnek az elvesztésével, ami veszteni valónk van a választójog ügyében. Amig a felfordult helyzetnek kényszere tart, addig még csak ki lehet valami csenevész választójogot szorítani a kormányból, akár úgy, hogy ő ajánl fel választójogi engedményeket az ellenzéknek, hogy kiváltsa magát a szuronyok közül és a közvélemény mélyén dübörgő elégületlenség veszedelmeiből vagy úgy, hogy a harc tovább folyik a kormány és ellenzék között, és a kormány a közvélemény megkeri- tésére egyre messzebb és messzebbmenő választójog megalkotására kényszerüljön. De csak kényszer utján történhet mindez, mert kényszer nélkül Lukács és Tisza inkább még hatszor egymásután megvásárolják és letörik az országot, semhogy egyszer is választójogot adjanak neki. Az ellenkezőt csak az hiheti, a ki Tisza és Lukács iránt politikai bizalommal viseltetik. De miután képviselőnk bizonyára nem viseltetik politikai bizalommal Tisza és Lukács iránt, neki nincs oka a szatmári békét megújítani s evvel eltávolítani az utolsó akadályt is a reánk törő reákció előtt. Legalább a saját rombolásuk romjai maradjanak előttük feltartóztató akadálynak! Az mindenesetre kívánatos volna l. évi. 72, sz. Szatmár-Németi 1912 junius 25 Kedd Ára 6 fillér,
