Új Szatmár, 1912. május (1. évfolyam, 3-52. szám)
1912-05-10 / 37. szám
/ Nemrégeniben a vonal alatt ebben a lapban volt elmondva a biai legények érdekes története. Ama biai legényeké, akiknek faluja egy községet képezvén Torbágy- gyal, földrajzilag Biatorbágynak neveztetik. A természetben azonban Bia is, Torbágy is külön községet képez és a svábok által lakott két falu fiatalsága halálos vetélkedésben, elkeseredett ellenségeskedésben él egymással. A biai fiuk mulatságát a torbágyiak rontják, a torbágyiakét a biaik akadályozzák. Néhanapján, pálinkás vasárna-! ponként kitörésre is kerül a sor a harcias fiatalság között. Kigyülnek a falvaik végére és ott tör ki köztük az elkeseredett háború. Frontot csinál Bia, harcvonalba áll Torbágy és mellüket döngetve imigy kiabálnak: — Gyertek na, ha mertek! — Ide hát, ha van mersz! Állnak rendületlenül, rekedtre kiabálják a torkukat, döngetik a mellüket, de közeledni egyik se me-1 részel. És bár közel a másikhoz egyik csapat sem jut, mégis mire a nap leszáll, vére omlik egyik seregnek a bia-torbágyi csatatéren. A derék svábok addig döngetik vitéz enmellüket, migien egyik sereg a nagy döngetéstől vérét kezdi köpni. Meg kellett ismételnünk a bia- torbágyi legények hősi történetét, mert megismétlődnek az események, amelyek hozzá hasonlatosak. A magyar politikában már hosz- szu idő óta folyik a melldöngetés. A konzervatív Bia és liberális Torbágy időtlen idők óta döngetik enmellüket. Harci hírek kelnek, harci hírek ismét elülnek, hol Justh Gyula I. évf. 37. sz. Szatmár-lVémeti 1912 május Péntek fenyeget obstrukcióval, hol Lukács vagy a más névvel helyettesíthető hasonszőrű politikus letöréssel, és mikor legjobban forr a hangulat, mikor az ország izgalommal lesi- várja, hogy eldül vagy legalább megindul a sorsa, akkor hirtelen — elnapolják a Házat. Ez a megrekedt, mozdulni nem tudó ország, amelynek milliói várják a demokratikus jogok megszületését, amelynek milliói már nagy lelki örömmel látnák a nép jogokért felveendő küzdelmet is, izgalommal lesi-várja a politika jelentős híreit, várja, hogy a nemzet hősei kilépnek a porondra és vagy kezet fognak a népjogok nevében vagy harcolnak érte. És akkor kimennek a pártjuk végére a biai legények, elkezdik a népjogok melléit döngetni és a szegény, keshedt népjogok, a melyeknek erejét veszi a magyar- országi politika rossz levegője, szegény mellbeteg népjogok elkezdenek vért köpni. Nem vagyunk barátai a politikai háborúságnak, mert mikor a két ellenfél a porondon egymás derekát töri, mindig az ország vére folyik. De ha a jogok küzdelmet Hz US SZHTIMIR tárcája A betörő. Az Euchid Avenue egyik legszebb palotáját közömbösen figyeli a szemközti sarokról egy betörő. Várja a ház gazdáit. Kevéssel éjfél után megérkezik az operából egy pompás fogat. Megáll a palota előtt és egy fiatal férfi ugrik ki belőle, majd kisegíti feketehaju asszonyát is. Csakhamar becsapódik utánuk a kapu. A betörő mozdulatlanul figyeli őket, igy áll és vár még egy óra hosszat, ameddig számitása szerint mindenki nyugovóra tér. Most oda lép a kapuhoz, nesz nélkül megfordítja a zárt és belép a hallba. Inkább csak szokásból, mint szükségből halad lábujjhegyen, óvatosan "át az ebédlőn, ahol gyors, kutató tekintete pillanat alatt kiválasztja az értékes ezüst tárgyakat. A szomszéd szoba a könyvtár. Egy XV. Lajos korabeli szekrény árnyékában meghúzódva, oda is betekint. De riadtan húzódik hátrább, mert ott, alig egy pár lépésre tőié, eoy szóke fiatatember ül nagy faragott Íróasztal előtt. Körülöttük olyan nagy a csönd, hogy az Íróasztal mellett lehullott papirosdarabokat nyugodtan rági- csálja egy kis egér. Szemtől-szembe néz egymással a betörő és a palotatulajdonos, kinek jobb kezében művészi vésetü, kicsi ezüst revolver van. Görcsösen szorongatja azt. A betörő ösztönszerüleg a zsebébe nyúl, saját revolverét keresve. De a másik percben leereszti a karját. Nem, az a fiú, kezében a revolverrel nem ő rá gondol most. A betörőt izgatni kezdi a dolog. Vizsgáló szemeivel állandóan figyeli az íróasztal előtt ülő férfit. Tagadhatatlanul érdekli őt az eset. Előtte / egy gazdag, boldog ember ül, akinek palotája, fogata, gyönyörű feleség van és ez most az ön- gyilkosság küszöbén kétségbeesetten szorítja a revolverét. A betörő félt a haláltól, félelmetes ellenségnek tartotta, akit mindig gondosan került, dacára, hogy hivatása üzése közben többször találkozott vele. Az Íróasztal előtt ülő férfi most leteszi a revolverét és maga elé bámul. Tágra nyitott szemmel, kifejezéstelenül. A rabló maga is alig veszi észre, hogy pár lépésnyire egymástól, szemtől-szembe vannak. Alig tudja levenni a szemét erről a sápadt fiatal arcról és a szivébe különös, aggódó félelem lopózik. Mind határozottabban kezdi érezni, hogy kár volna ezért a fiúért. — Az ördögbe is ! — sziszegi a fogai közt, de hogyan lehetne megakadályozni ? Hogy ő nem teheti meg, ezzel tisztában volt. A szekrénynek támaszkodva erősen gondolkozott, de hiába, semmi se jutott eszébe. Az íróasztalnál ülő férfi most toll után nyúlt. Görcsösen szorította össze az ujjal közt és levélpapírt vett elő. — Ahá! hát levelet ir, mielőtt megteszi ! — lélegzett fel a betörő megköny- nyebbtiltem és eszébe jutott, hogy az öngyilkosok rendszerint írnak búcsúlevelet. — Bizonyosan a feleségének ir. A szép, feketehaju asszonynak, aki most bizonyára nyugodtan alszik fönn a hálószobájában. Ha tudná, hogy mi készül itt! Istenem, ha tudná! — A rabló agyában most hirtelen világosság támadt. Az asszonynak kell megakadályozni! Persze, hogy annak! A könyvtárszobábam percegett a toll és koronkint szakadt csak félbe ez az egyhangú muzsika, amikor a levélíró kétség- beesett arcát két barna, fiús kezébe temette. A betörő már kint járt a hallban
