Új Szatmár, 1912. május (1. évfolyam, 3-52. szám)

1912-05-19 / 44. szám

1912. május 19

üjMmm

9. oldal

A sáppadt mécsek birodalma

Látogatás a kereszthegyí aranybányában

Nagybánya, 1912. május.

Szürke és kedvetlen májusi reggel volt, amikor elindultam, hogy a kereszthegyi aranybányát megtekintsem. Színtelen és szomorú volt minden, még a fák zöldje sem virított májusi jszínben, az eget őszies felhőpokrócok takarták s a nap hályogos korongja fénytelen szomorúságot árasztott. Nem volt ezen a reggelen a május üdeségéből, a tavasz kedves vigasságából semmi, fanyar és morcos novemberi hangulat lógott a levegőben s én igazán erőszakot követtem el az akaratomon, hogy kora reggel otthagytam az ágyam melegét egy kevés újszerű látványosság kedvéért.

De nem akartam gyávának feltűnni sem önmagámnak, sem azok előtt, kiktől azelőttnap oly kitartóan kunyoráltam engedélyért, hát elindultam.

Bertalan Miklós magyar királyi bányafőmérnök, kitől a bánya megtekintéséhez engedelmet és kalauzolást kértem, igen szeretetreméltó úriember. Kedvesen előzékeny volt hozzám és készségesen intézkedett, hogy a zuzó-müvet s a bányatelepet megtekinthessem. Szívélyes modora még azt a figyelmeztetést is barátságossá tette, amellyel esetleges baleseteknél az ódiumot elhárítja magáról s amely csaknem olyan meghökkentő mint az a nyilatkozat, amelyet súlyos operáció előtt a pácienssel aláíratnak.

— Figyelmeztetem önöket — szólott hozzám s a leányhoz, ki utitársamul szegődött — hogy szerencsétlenség esetén felelősséget nem vállalunk.

Mosolyogtunk és fölhúztuk a bányászruhát : egy flanelnadrágot, amely madzagra jár, egy ujjast bársonykarmantyuk- kal, rojtos bársonydisszel a karján s bányászjelvénnyel a parólin és egy használatban megedzett, heverésben tönkre- züllött ócska kalapot. Mindezt oly büszke önérzettel öltöttük magunkra, mintha legalább is marsall-uniformis lett volna.

Vezetőnk, egy derék és értelmes bányaaltiszt ugyancsak fölvette a grúm- rokkot, mert odalent a bányában állandóan csurog a plafon, s olykor olyan szűk helyeken kell mászkálni, ahol az ember

örökre tönkreteszi a civilruháját.

*

A Lobkowitz-altárna bejárójánál kis sineken-járó kocsira ültünk s vezetőnk meggyujtotta a bányamécsest. Ősrégi, primitiv bádogedény ez a mécs, kanóccal, olajjal és bélkoppantóval. Jellegzetes szaga van a szabadban is, de benn a tárnában direkt szokni kell hozzá; akkora bűzt és kormos füstöt terjeszt, hogy orr és garat olyan tőle, mint a kémény.

Még nem indulhattunk mert vártuk | hogy kijöjjön a ló. Itt csak a Zó-nak hívják, pedig ketten vannak, szelíd, türelmes, munkában megrokkant bányalovak. E; ek hozzák hosszú kocsisorokban a kibányászott ércet a tárna szájáig. A mi kocsinkat ugyan ember-erő hajtja — két Iszánt képű siheder állott a hátsókerekeknél s csak a jelt várták, hogy nekifeszit- hessék vállukat a könnyű járműnek, — de a keskeny bányafolyosón csak egy sínpár szalad s egy időben csakis egy irányban haladhatnak a sinhez-szokott jármüvek, hát vártunk a lóra.

Ezalatt elolvastam az altárna felírását:

Lobkowitz altárna.

Megkezdetett 1765-ben, bevégeztetett 1795-ben.

— Harminc évig fúrták, robbantották a hegy bélét — magyarázta vezetőnk, — mig elkészült a tárna. Persze, másfélszázaddal ezelőtt primitívebb volt a bányateh- nika, ma négy-öt év untig elég volna erre.

A ló becsapott bennünket: nem jött. Vezetőnk tehát jelt adott s a tárna nehéz megvasalt ajtaja kitárult. A két bányász- fiú nekifeküdt a kocsinak s mi egy szem- rebbentés múlva már utaztunk is a sötét és keskeny tárnafolyosón.

Ennek a folyosónak a hossza meghaladja a kilométert. Keskeny, sötét, de nem barátságtalan. Falai a bányamécs fényénél titokzatosan érdekesek: haragoszöldek, galambszürkék, fáklyarőtek, rozsda- vörösek s a tetőzetnél gót Ívben futnak egymásba. A csúcsíves vonalat a villam- áram-vezető kábel csöve takarja el. A sínek alatt elfojtva morajló patak siet kocsinkkal ellenkező irányba kifelé a tárnából, ez az aknaviz, amely a bányában felgyűl s amelyet drága szivattyumi- veletekkel hajtanak ki a szabadba. Ha nem világosítanának fel bennünket, mennyibe kerül ez a patakocska, élvezni tudnánk misztikus locsogását.

Kocsink mintha lejtőn szaladt volna, oly fokozott sebességgel gördült a síneken. A két jármütoló gyerek, lihegve futott a kis bárka faránál. A folyosó sötétjében egyszerre csak egy sárga ködbe- bugyellált fénypont bukkant fel és nagyobbodott.

— Valami jön felénk, — szólt a vezetőnk aggódó hangon s meglóbálta kezében a mécsest.

Eszembe jutott a főmérnök figyelmeztetése és elfogott a félsz.

Hát csakugyan nem tréfa a dolog, alig pár perce, hogy itt vagyunk s máris veszély fenyeget bennünket.

Meglassítottuk a kocsink futását s óvatosan közeledtünk a fényhez. Hozzáérve láttam, hogy kár volt megijedni. Valami munkás volt, ki a síneket tatarozta s hogy a jármű el ne gázolja, a falhoz lapult. Vezetőnk kiáltott neki varait románul s tovább robogtunk.

Egy elágazáshoz értünk. Itt — magyarázta a vezető — ötven méternyire van a dinamitraktár. Itt osztják ki reggelenként a robbantó anyagot. Egy két-há- rom munkásból álló bányászcsapat legr feljebb egy kilogramm robbantóanyagot kap, amivel aztán szigorúan számolni tartoznak.

Egy csomag dinamitot a kezembe adott s a mécses lángját aggasztóan melléje tartotta, úgy magyarázott a veszedelmes sziklarepesztőről. Én kissé feszengtem s rosszul éreztem magamat: hátha lobot vet. A vezető elértette s mosolyogva világított fel, hogy a dinamit a szabadban szépen elég s csak akkor robban, ha elfojtják, vagy ha esik. Arra persze nem gondolt maliciózus vezetőnk, hogy ha a kezemben lángot foga gyanús csomag, én úgy elhajítom, hogy egész biztosan robbanunk.

Innen nem messze van a gépház, az aknák szája, a szivattyúzó gép, meg a lift. Itt már villany világit. Persze a bányamécs is segédkezik erősen. Egyrészt, mert a villanykörték aszerint, hogy az áram erősbül vagy gyengül, hol ragyogóan, hol pislogva izzanak, másrészt elő- vigyázatból: hátha elfogy az áram.

A gépház rendesen vakolt boltozatos helyiség s kissé különösnek tűnik fel hatalmas boltíveivel s a plafonba erősített vaskarikákkal. Olyan, mint egy középkori rablóvár lovagterme a külvilágtól pár kilométernyire, a hegy gyomrába fúrva, biztos menedékhelye kalmárokra és gazdag utasokra vadászó martalócoknak.

A falakon itt-ott kéypek lógnak, persze keret nélkül. Egy egészen sikerült női akt teszi érdekessé az egyik kissé homályosan világított falat. Ez már nagybányai specialitás, ebben a festőlakta városban alig van lakóház, amelyiknek [szobáját kép ne díszítené.

A villamáramot vizmüerő szolgálja. Ugyanez hajtja a hatalmas vízszivattyút is, amely a 300 méter mélységekben meggyűlt vizet hozza fel.

A szivattyú fel s alá sétáló dugaty- tyuján elemózsiás motyók vannak élire halmozva. A gépész éléskamarája ez a sohamegnemálló géprész. A patkányok miatt tartja itt eledelét, mert a sötétség ez állatai mindenüvé elkísérik az embert a kultúrába. De a komplikáltabb vasszörnyetegektől félnek ezek a kellemetlen kulturlények.

A lift szakadatlanul működik. Egyik kosár lefelé indul, a másik fölfelé. A feljövő napközben ércet szállít, a leszálló olykor személyt visz magával, de az ilyesmit először közölni kell a lentlevők- kel, hogy a szállítást pár percre beszüntessék. A közlés módja meglehetősen kezdetleges : egy keresztet rajzolnak krétával a lift-kosár fenekére. Lentről aztán harangjelzéssel adják a fentiek értésére, hogy rendben van a dolog.

Ez meglehetősen hosszadalmas, addig megnézzük mit csinál a ló.

Mint már említettem ketten vannak: Virág és Piros. Türelmesen állanak a kis állomáson és várják, hogy a kocsikat megtöltsék ércanyaggal. Tipikus bányászló mindakettő, minthacsak anyjuk, az öreg magyar kanca, Rodin bányalovát csudálta volna meg. Inkább erősek, mint izmosak monotónak és lankadtak. A Piros lát va-