Új Szatmár, 1912. május (1. évfolyam, 3-52. szám)
1912-05-16 / 42. szám
Hatóan leoente i. évf. 42. sz. Szatmár-Németl 1912 május m Csütörtök Amióta a társadalom le van leplezve és mindenki tudja, hogy azok a szépek is jók, amiket az emberi intézményekről és tekintélyekről állandóan hangoztatnak, hazugságok, tiszta őszinte és a mai nemzedékkel szemben már ügyefo- gyottnak és otrombának bizonyuló hazugságok: azóta az emberek nem végezik, hanem kezdik mindjárt kiábrándulással az életet. A csalódásból fel nem ébredt korokban az ifjú embert hiszékeny lelkének papirmasé szárnyai repítik és a friss tévedések üde légáramlatában minden szerv jókedvvel és szívesen funkcionál a vidám lélek szolgálatában. A mienkhez hasonló korokban azonban, midőn a társadalom és az élet cinkosszövetsgéből eredő ösz- szes perfidiák ismreteivel, sőt elő- itéleteivel indulnál útnak az emberek fiai, egy értbtő kedvetlenség és lankadás erny«szt mindenkit és ugyancsak erős é edzett fizikum kell hozzá, hogy i sivárság és-reménytelenség gyttrelmei között vergődő lelket tettffőhöz juttassuk, nagy erejében konzerváljuk. A régi, elkopott frázis tehát megfiatalodva uj értelmet kapott. „Ép testben, ép léek“ mondották régen; ma azt kell mondanunk, hogy a beteg, szenvedő lelkeket erős és rugékony testtel kell övezni, hogy végig járja azt a kálváriát, amely a tisztán látó agy velőre van mérve a bomló társadalmak rendjében. Ez az oka hogy nem puszta szólam és nem a kor veszélye a sportok kultusza. Egy nagy szükséglet megnyilvánulása a jelenkori testedzés, a mely minden áldozatra érdemes. Mondanunk sem kell ezek után, hogy minálunk senki sem hoz érte áldozatot. A hatóságok és társadalmi szerveknek vetélkedniök kellene a sportügy támogatásában, ehelyett azonban elavult eszmék és intézmények mesterséges életbentartását kultiválják. * Hatvan deli ifjú, hatvan kis levente — szeretett „mesterével“ az élén — dobpergés, trombitaharsogás mellett indult ma délben útnak, hogy hősi tornát vívjon a dicsőségért. A nép nem ujjongott, mikor elvonulni látta őket, a házakon nem lengtek zászlók, a hivatalos város nem rendezett még csak egy buzdító szónoklatot sem a tiszteletükre, nem kisérte őket csak az itthonmaradt diáktársak irigy tekintete és a saját lelkesedésük. Csillogó szemű, egészségesen piros arcú, fiatalos lépésű, ruganyos izmu ifjú leventék, akik modern harcra készen, becsületes hévvel indultok a kassai útra, hogy nemes versenyben dicsőséget, babért szerezzetek Szatmár nevének, é fiatal, az uj Szatmár nevében kalaplengetve üdvözlünk benneteket. fiz 119 SZMR tárcája Tolsztoj a házasságról. Érdekes adatok kerülnek nyilvánosságra abban a legközelebb megjelenő műben, melyet Lazurszki J. Tolsztoj gróf gyermekeinek bosszú időn át volt házi- tanitója — jelenleg magántanár az odesz- szai egyetemen — irt. Ezek az adatok igen élénk világosságot vetnek Tolsztoj gondolkodására. Már a Kreutzer Sonáta megjelenése előtt — Írja Lazurszki — általános volt az orosz arisztokrata körökben az a vélemény, hogy e regényben költői leírását adja saját házas életének és különösen ecseteli annak a féltékenységnek Ikinjait, melyeket ő maga szenvedett. Bizonyos, hogy ennek a műnek közrebocsátása Tolsztoj családjában sok kellemetlenséget okozott: sőt Lazurszki azt állítja, hogy Tolsztoj grófné, válaszul a Kreutzer-Sonátára, külön regény irt e címen: Ki a bűnös ? azzal a célzattal, hogy gyermekei előtt igazolja magát. Azonban úgy Tolsztoj mint gyermekei rábírták a grófnőt, hogy a regény közrebocsátásától elálljon. A kéziratot a grófné Lazurszkinak adta át olvasás végett, aki fentemlitett munkájában azt mondja, hogy a grófné regényében egy nemeslelkü, ártatlan ifjú leánynak szomorú sorsát festi, akit brutális, élveteg, idősebb férfiú vesz feleségül és boldogtalan házasságban tönkre tesz. A grófné azt az álláspontot védi, hogy minden szerencsétlen házasságnak oka: a férfi; mig Tolsztoj egészen más véleményen volt. Feleségével gyakran nyakran vitatkozott a házasság előnyeiről és hátrányairól. Gúnyolódva beszélt a regényírókról, akik munkáikban hőseiket végül majdnem mindig az oltár elé vezetik. mintha ezáltal megnyilvának a boldogság kapui és minden bajnak vége szakadna. — Hagyjuk ezeket az elavult szólamokat — szokta mondani — a házasság nem ünnep, hanem temetés. A grófné pedig a házasságot, mint társádalmi intézményt, mindig védte. Egy alkalomkor Tolsztoj igy nyilatkozott: — Magától értetődik, hogyha egyedül haladok az életen át, szabad és független vagyok; de ha egy asszony van hozzám láncolva, azt magammal kel hurcolnom és ez akadályoz haladásomban. — Akkor miért nősültél meg? — Nem volt kétségem aziránt, hogy mi várakozik reám! Midőn a grófné tréfásan, mosolyogva megjegyezte, hogy Tolsztoj véleményeit folyton változtatja, igen komolyan igy válaszolt: — Nem én mindig azt hittem hogy minden ember tökéletesedése felé törekedjék. Részemről nincs okom családi életről panaszkodni. Ellenkezőleg, minden rendben van. Ismerek több oly férjet és nőt, akik jól megértik egymást és boldogan élnek. De dacára ennek ismeretlen, a házasság nem örömünnep. Két lény találkozik egyMimi EiHliÄ7fe Ez az oka* hogy bútoraimat, melyekÜGmÜ"IÍ2i IG SlllÍÍIS£lö rői a közönség is előnyösen tudja, hnlnswalff áramat hogy szépek, tartósak és elegánsak, iGill UUWftdKUGrdlIldl a rendesnél is olcsóbban árusítom, Krámer Jenő SZATMÁR, HÁM JÁNOS-UTCA
