Új Szatmár, 1912. április (1. évfolyam, 6-29. szám)
1912-04-03 / 7. szám
Király és nemzet (T) Egészen tisztában vagyunk vele, hogy a helyzetet nem okoljuk meg jelen sorainkkal és a nagy politika egészen úgy fog menni ezután is, mint eddig ment. Azért ilyen mozgalmas időkben mégsem lehet megállani, hogy végig ne gondoljuk az eseményeket és azok jelentőségét. Furcsának találnék, ha a világ végső zugában megjelent valamelyik újságnak 1867-iki évfolyamát lapozva, abban egy szóval sem volna megemlitve pl. a kiegyezés. A politikának kétségtelenül olyan szakát éljük, amikor nesztelenül, mint az Ady Endre „Jó csöndherI. évf. 7. sz. Szatmár-Németi 1912 április 3 Szerda ceg“-e, maga a történelem lépked utánunk. A politika most mozgó történelem, amely velünk halad, és amely egy névtelen érzés fojtó nehézségével tölti el a lelkeket. És mint* az ijedt ember a saját hangjával bátorítja magát, a magyar politika is a leghangosabb, legnagyobb szólamaival biztatja magát. Király és nemzet! — nagyhatású történelmi színmű. Itt hányadszor ? Ki tudná azt megmondani! Mindig színre kerül, valahányszor csődbe kerül a magyar politika koldusszegény, végtelenül sivár repertoárja. Az érzelgősség divatját- mult trükkje tölti meg ezt a darabot. Ennél az előadásnál a közönség folyton sírni kénytelen. Hol a nemzetet siratja ennek a darabnak a szerzője, a szegény nemzetet, amint bünhödi a múltat, majd kisvártatva a jövendőt bünhödi. Azután — mint most is — a királyt kell siratni, aki öreg és sokat szenvedett és csalódott. Erre aztán fellép az „igazi független“ és azt mondja, hogy ha a király öreg, a nemzet még öregebb és ha a király csalódott, akkor a nemzetet, csalták a „gonosz tanácsadók“ akiknek alakja olyan komplikált, mint a gonosz mostoháé a mesékben. Ezen ponyvairodalmi termék sorai között azonban egy gyönyörű, hatalmas essky van megírva, a históriai bölcseségnek mélyjárásu gondolatmenete. A história azt beszéli itt, hogy az eddigi uralom napja leáldozott. A politikai hatalom eddigi birtokosai feláldoztak mindent, szép sorjában, ami a nemzeté volt, mert a trón csak úgy szolgáltatta ki nekik az ország népét gazdasági kiaknázás céljaira, ha mindenünket odaadják. TÁRCA Mary grófnő elvesztette a játszmát. Irta: Berki Géza. Mary grófnő egy Poroszországból Magyarországba tévedt őrnagynak volt árván hagyott leánya, akinek az árvaságon kivül 2000 hold magyar föld is szakadt a nyakába. Az öreg őrnagy egy szép napon otthagyta a katonaságot, amelyhez amúgy sem volt nagy kedve és a fullasztó levegőt felcserélte a nagy alföld éltet lehelő levegőjével. Megvette egy tönkre ment magyar mágnás ősi vagyonának utolsó roncsait s beleült a gazdaságba. Folytatta ott, ahol a kártyaadós mágnás ki íudja hányadik őse elhagyta. Dolgozott, gazdálkodott mindaddig, amig egy szép napon, a katonaságtól obsit képpen kapott kórral itt nem hagyta a Nagy Alföld termő rónáit, ózondus levegőjét. Szóval az öreg gróf meghalt, de itt maradt helyette a lánya: Mary grófnő. Az apja halála előtt két évvel került az alföldi kastélyba, addig mindig külföldi nevelőkben kereste a műveltséget. Mikor aztán húsz éves korában haza került, úgy megrohanták az udvarlók — tönkrement zsentrik, vékony pénzű hadfiak, diploma nélküli diplomaták — hogy hirtelen mindazt elfelejtette, amit évek során tanult és kénytelen volt ebből az uj tantárgyból egy uj téléit felállítani, amely szerint — „minden házasulandó férfi és minden hajadon nő egy sakk játszmát játszik, amelyben sohasem a szív, hanem az ész, a számítás a győztes.“ Ez a tétel különben őnála határozottan helyes volt, mert az eddig eljátszott játszmákban mindig ő maradt a győztes. Pedig eszes diplomaták, szellemes társalgók, hóditó hírében álló szép emberek voltak a partnerei. Az esze vezette minden tettét, a szivének nem volt a játékához köze. Biztosan játszott, mindig hódított, minden játszma az ő győzelmével végződött, amig aztán az idő őt is ki nem játszotta. Elrepültek feje felett az évek s a szép, szőke hóditó Mary grófnő azt vette észre, hogy harminc éves lett. Mikor aztán erre a nem éppen kellemes felfedezésre jutott, egészen magába zárkózott lett. Senkivel sem érintkezett, s a cselédsége legendákat szőtt a titokzatossága felől. Egyszer aztán kedve támadt Mary grófnőnek és kiment a rétre sétálni. Nyár volt, perzselő napos délután. A távolban aranysárga kalászok ringatták érett kalászaikat. A széltől, meg a súlyától hajlodozó búzatáblák között egy kaszáló paraszt legény alakja hajlott ide- oda. Mary grófnő csak nézte ezt az ő szemének csodálatos látványt, elkábitotta a tüzes nyári délután, a rengő buzakalász, az arató nóta, a lenge csapkodó szellő, és először életében különösen érezte magát. Nézett-nézett egy irányba, oda, ahol az aranykalászok között egy telt idomú kaszáló legény imbolygott. Igen, a szeszélyes, bolondos, megvénült Mary grófnő először életében vágyott valamire. Arra, amire eddig nem gondolt, nem tudott gondolni: egy erős férfikar szenvedélyes szorítására. Másnap felrendelte magához az arató legényt. Szép szál legény volt, erős, de azért szelíd vonásokkal. Nagy lépésekkel jött és minden köszöntés nélkül állott meg a grófnő előtt, aki a terraszon várta. Az ösztöne megsejtette, hogy miről van szó, az önérzete pedig lázongott az efajta megalázó zsarnokoskodás ellen. Mert tudta, érezte, ami különben tény is, hogy őt Mary grófnő megakarja vásárolni, mint az ólbeli jószágot. Azzal nem számolt fi Deák-térre kőliszté- ről a közönségé is előnyösen tudja ; Krámer Jenő tiill Mörraifiaramf a^endefKéí’is oltóbban árusítom! SZATMÁR, HÁM JÁ^OS-UTCA
