Új Szatmár, 1912. április (1. évfolyam, 6-29. szám)
1912-04-11 / 13. szám
radikális politikai napilap Mikor nemrég a birodalmunk annektálni készült Boszniát, a féltékenység és irigység fenevadjai csöndes morgással indultak ellenünk, hogy széttépjenek. De megjelent védelmünkre a hatalmas erejének tudatában nyugodt állatsze- liditö, Vilmos császár, félelmetes vasruddal a kezében, amelynek láttára elültek a tigrisek, oroszlánok és társaik. Mennyi kiszámíthatatlan vér és pénz, milyen el nem képzelhető tömege az évekre kiható emberi nyomornak és szenvedésnek lett kiméivé a hatalomnak csak megmutatása által is! Azt tanítja az újabb kor igaz története, hogy Németországnak ezt a világot vezető erejét kis emberek szerezték meg: a néptanítók. Mondjuk ezt azért, hogy rámutassunk arra, miszerint a tömegek nevelésére apró eszközök is hatályosak, ha megfelelő emberek helyes módon alkalmazzák. A német szellemvilág óriásainak végtelen sorozata: füozófok, tudósok, költők, művészek, alig gyúrták úgy át a népet, mint a néptanítók. Sőt az utóbbiak munkájának az eredménye lesz az, ha most már a nagyok megértésére is könnyen fog sor kerülni. Ilyen látás mellett érthető lesz, hogy a nép leikéhez az igazságok legkönnyebben úgy jutnak el, ha az ő felfogásához közel álló, ezt jól ismerő emberek, akik maguk a nép iránt igaz (tehát nem tettetett) rokonszenvvel viseltetnek, és komolyan veszik a feladatukat, közelítenek hozzá a javára célzó tanok ismertetésével. Csak valóságos emberbarát lehet jó népoktató. Persze akkor is, ha ezt a címet nem nyerte semmiféle tanítóképzőben. * Hadd rántsuk le egyszer a leplet, amely az igazságot eltakarja, és mondjuk meg nyíltan, hogy ra- dikálizmus, demokrácia, socialis- mus, szociológia, liberálizmus és sza- badkőmivesség egy. Valljuk meg, hogy bizonyos kímélése a félénk embereknek találtatta fel ezeket a különféle hangzású, de a valóság szerint lénye- gőkben egyet jelentő elnevezéseket. Nem magukat kímélték a kitalálók azzal, hogy szelidebb szóval jelezték az eszméket, amiket vallottak és hirdettek, hanem azt hitték, hogy lesznek, akik rettegve a rettenetesnek kikiáltott és ellenfelektől naponta bemocskolt szabadkőművességtől, inkább állanak a társadalomtudományi (szociológiai) vagy a megszokott és jámbor hangzású (ilyen minőségében le is járaI. évf. 13. sz. Szatmár-Németi 1912 április 11 Csütörtök TÁRCA Rózsák. Léonie halk léptekkel ment fel a kórház lépcsőjén. Mielőtt meghúzta volna az ajtó előtt a csengettyű zsinórját, még egyszer megigazgatta kis kalapját, mely alatt karbunkulus szemei ragyogtak. Egész termetén a fiatalság varázsa ömlött el és arca olyan üde pírban égett, mint azok a frissen szedett rózsák, amelyeket a kezében tartott. Nemrég kapta őket. Közreműködött egy hangversenyen és hódolatképen ő is kapott egy rózsacsokrot, amelyet mosolyogva fogadott el. Nagyon szerette ezt a virágot, de a hervadó rózsaszirmokat valami bús megilletődéssel nézte. Rendszerint másokat szokott meglepni virágadományaivaí, akik ritkán jutnak ilyen kedves meglepetésekhez. Gyakori vendége volt a kórháznak és az ápolónő, valahányszor közeledni látta, végtelenül örvendezett, ho*gy egy pár pillanatig elcseveghet ezzel a kedves arcú, jószivü leánykával. Most is eléje sietett és a homályos folyosón üdvözölte vendégét. De Léonie sietett, — nem időzhetett soká. — Kedves néni, sietős a dolgom, ma nem érek rá. Fogja ezt a virágot és adja oda valamelyik gyereknek. — Uj betegünk van, Léonie, — szólt az ápolónő. És sokkal nagyobb örömet okozna ennek a szegény betegnek, ha neki adná át a rózsákat. A gyermek nem igen tudja a becsét. Kérem, látogassa csak meg, nagyon fog önnek örülni. — Csakhogy most nincs időm, sietek. Kérem, adja oda neki a rózsákat. — Semmiesetre sem teszem. Menjen fel maga, kedvesem, hacsak egy pillanatra is. Hiszen az az igazi öröm, ha az ember maga látja, mint örvend a beteg az ajándéknak. Igen, igen kedvesem, menjen csak fel a második emeletre, jobb oldal, harmadik szám, egy magánszoba. Majd megtalálja. Isten önnel! Azzal az ápolónő tovasietett a betegek termébe. Leonie magára maradt. Izgatottan és halk léptekkel ment fel a következő emeletre. Szive hevesen dobogott és közeledett a megjelölt ajtóhoz. Végre bekopogtatott. Gyöngén, töredezett hangon hallatszott : — Szabad! Kinyitotta az ajtót és a beteget nagy meglepetésére — nem az ágyban fekve találta, hanem ott állott egy sápadt, ösz- szetört alak az ablak mélyedésében. Egy 50 év körüli férfi közeledett felé. Arcán meglátszott a felgyógyulás reményének az a halvány sugara, a mi a lábadozó betegek ábrázatán oly misztikus borongásban ragyog. Leonie nem várta be, mig a beteg megszólítja, hanem átnyújtotta neki a rózsákat és csak ennyit mondott: — Remélem, önnek is olyan örömet fognak okozni ezek a virágok, mint a milyent nekem okoztak. A beteg mohón kapott a rózsák után és izgatottan az ablakhoz vitte azokat. A nap fénysugarai megtörtek az ablaküvegen é^a fehér csipkefüggönyön gyönge biborfény szűrődött át. A napfény végig- rezgett a hamvas rózsaszirmokon és a Minden vevő érdeke, ' ' ' " : X 1 , hogy cipőszükségletét cipőgyár r.-í. fióküzje- :: tében szerezze be. :: Szatmár, Deák-tér 7. ■ :: Talpra vésett szabott ár! Az uj igék Irta: Verus
