Új Szatmár, 1912. április (1. évfolyam, 6-29. szám)
1912-04-05 / 9. szám
radikális politikai napilap x f Kanaán teje (D. S.) Kanaán tejét hetek óta vízzel hígítja az Úr, aki ezer és nehány év előtt lóháton vezette be a magyar népet az ígéret tej jelmézzel folyó földjére. Azóta a mézet már csak a szövetkezeti köny- , vecskék eladósodott méhecskéi ismerik ezen a földön, a tej javát leadta az ország és a sok szép jelzőből nem maradt meg egyéb, mint az „ígéret“. A tej és méz fogytával lassanként nem lesz más, amiből éljen ennek az országnak a népe, csak az Ígéret, nem lesz más fizetési eszköze, más forgalmi értéke, csak az ígéret. Ami kis tejet még adna ez a föld, azt napok óta áztatja, rontja, hígítja az esővíz, a hóié, — amit az Űr hullat az ígéret földjére. . Kétségbeejtő állapotok fenyegetik az ország mezőgazdaságát, amelyen Magyarország nemzetgazdaságának teljes berendezése alapszik. Az őszi vetés, amely eddig kecsegtetőnek mutatkozott, az abnor- mis esőzések miatt kiveresedik, a tavaszi vetést pedig — különösen nálunk, Szatmármegyében — végzetesen késlelteti az időjárás. A feláztatott, lágy földre nem lehet rámenni ekével, a legelőket viz borítja, az ugar lágy, sertést és juhot nem lehet kiereszteni, drága takarmányon tartja a gazda minden jószágát. A szatmármegyei járhatatlan utak fenektelen sártengere miatt az igák heverni kénytelenek és a gazdaember kezeit tördelve vizsgálhatja a fellegek járását. A kereskedelmet megöli a tarthatatlan, nyomasztó pénzügyi helyzet, amely hivatalos híradások szerint folyton rosszabbodik. Az eladósodott középosztály segítőtársai, a bankok maguk is segítség nélkül állanak és visszafizetéseket presz- szionálnak. , Mindehhez jozzájárul most a kétségbeejtő időjárás is, amelynek esőzésére, havazására végzetes betetőzésül következett a ma reggeli fagy. Minden téren veszedelem, romlás fenyeget, csak egy termelési ágnak nem árt eső, hó és fagy: az igényeknek. Bizonyos, hogy Kanaán földje ezidén is megtermi a rendes igényeit éppen úgy, mint ezelőtt. Az erőforrásokat érheti baj, pusztulás, a flancból nem engedünk. Kanaán teje összemehet a belehuíló savanyu cseppektől, a bagariánkat azért nem fogjuk összébb huzni. És ha az 1912-ik szomorú esztendőben a gazdaközönség az eddigi fizetés halasztásokon kívül a I. évi. 9. sz. Szatmár-Némcti 1912 április 5 Péntek TARCA Szomorú lett Marák, a kókler. Irta: Steuer Simon. Marák bácsi, a cirkuszdirektor pi- tyokásan botorkált hazafelé a kolossze- umba. A korcsma pádhoz ragadt morvát egy vig ötlet állította talpra, mely régóta csiklandozta már az öreg korhelyt: megfogja tréfálni a truppot. A patika előtt reszkető kézzel egy rőtszinü parókát húzott a fejére, az orra alá valami fakult szinü bajuszt ragasztott, a bal szeme fölé egy fillér nagyságú szemölcsöt rajzolt, s amikor már azt hitte, hogy szakasztott úgy néz ki mint Koller, a kisváros polgármestere, bezörgetett a cirkuszi pénztárba. — Hé, hé, ki van itt? kérek egy díszelőadást , . . a tűzoltók ... javára ... De azonnal. Az öreg elmosolyodott. Azt hitte, hogy fölkelti a famíliáját. Nevetve morogta: — Hehehe ... A Lizi rimánkodni fog. Hogy igy meg úgy, ilyen későn. Azt fogom mondani: igen, ilyen későn. Ha nem tetszik, hát tegyen róla. Fel is ut, le is ut. Itt a polgármester rekedtes hangját próbálta utánozni. A kopogásra azonban, nem kapott választ. — Jó mélyen alusznak, gondolta Marák — ez a bitang hideg őszi eső az oka. Újból zörgetett, mégerősebben. A nagy ponyva sátorban csak Kató volt egyedül odahaza, a direktor leánya. A kosztümöket rakosgatta egy iromba ládába és mikor ezzel elkészült lefeküdt. Halvány fülecskéjét ijedten tömte be az ujjával, hogy ne hallja a dörömbölést, mely folyton erősbödött. « A szél erősen a szemébe vágta Maráknak az esőt. Az öreg józanodni kezdett. Még egyszer kopogott az ablakon. Tréfálkozó kedve egyszerre csak lelohadt. Egyik kezével a felragasztott bajuszt cibálta le a képéről, a másik kezével bevágta a pénztár ablakát. Az üveg szilánkok felhasitották a bőrét és a kibuggyanó meleg vér nedvessé lette az ingét. Fájdalmában elkeseredetten ordította : — Hé, nagysága, Lizi, feleségem, itt hagysz kint állani. Megállj . . . megállj . . . — Mutterl nincs idehaza, hol hagytad. — Szólott ki lágyan Kató, amint megismerte az apja hangját. Marák előkotorászott a zsebéből gyufát, megyujtott egy kis maradék gyertyát és Katóval odament a felesége ágyához. — Itt nincs, szólott Kató és aggódva nézett az apjára. Az öreg nagymérgesen odavágta a kalapját a párnához, mintha a felesége most is rajta feküdne, azután haragosan mormolta: — Megszökött a beste. Ősszel mindig megszökik valakivel. \ Kató meghatottan bámulta a magába roggyanó öreget. Egy kicsit sajnálta az apját. Száraz nagy tenyeréről lemosta a megolvadt vért azután cirógatni kezdte az arcát vigasztalólag, s az öreg úgy érezte mintha minden simítás azt suttogta volna a fülébe: sebaj én itt maradok. Maráknak jólesett, hogy Kató nem érdeklődik, nem faggatja ezer kérdéssel. Arra nem is gondolt, hogy a lánya mindent tud s titokban az anyjának ad igazat és utána végyik;. hogy jóformán csak a kíváncsiság tartotta vissza őt is: látni akarta mit csinál majd az öreg egyedül. Marak mialatt a lánya bekötözte a kezét sorra szedte az embereket, akik az £ Deák-térre költizte- tem Mrrakiáramat Ez az oka, hogy bútoraimat, melyekről a közönség is előnyösen tudja, hogy szépek, tartósak és elegánsak, a rendesnél is olcsóbban árusítom. lírás tér Jen# SZATMÁR, HÁM JÁNOS-UTCA
