Új Szatmár, 1912. április (1. évfolyam, 6-29. szám)
1912-04-30 / 29. szám
Tekintetes Törnényfiatóság! Tisztelettel alulírottnak még nem volt alkalma arra, hogy a polgárok bizalmát megfelelő áron beszerezze magának és ezen művelet folytán városatyának érezhesse magát. Nincs tehát jussa ahhoz sem, hogy élőszóvaimondja el a városháza nagy tanácstermében alábbi interpellációját. De Szatmár város minden polgárának jussa van ahhoz város- atyaság nélkül is, hogy közvetve meginterpellálja - viszont azokat, a kik az ő képét viselve, az ő megbízásából ülnek a törvényhatóságban és atyáskodnak ezen város fölött. igen szép szerencsének tartanok, ha a város atyái között akadna valaki, aki tényleges atyának érezné magát s felkarolva az alább felháborítandó ügyet megismételné ez iuterpellációt a legközelebbi közgyűlésen, amint itt következik. Tekintetes Törvényhatóság! A szatmári tűzoltólaktanya épületében elhelyezett „polgári börtönében két nap óta elkeseredetten dühöng egy szegény, szerencsétlen, elmebajos ember. A kezét véresre verte az ajtó- döngetéssel, a rideg és ápolásnélküli magánzárka két najT alatt meg- roskasztotta a nyomorultat, akinek Szatmár szabad királyi város nem I. évf. 29. sz. Sz&tmár-Németi 1912 április 30 Kedd tud egy nyugodalmas vackot adni a kórházában. A polgári börtönnel szomszédos zárkában nők vannak lecsukva. Nem aífajta inci-íinci gyönge nők ugyan, mert idegzetüket megedzette az utca, — de mégis nők és mégis mindössze 12—24 órai elzárásra kárhoztatottak, akikre semmiféle paragrafus, rá nem húzhat olyanfajta szabadságvesztés büntetést, amely kötelezővé tegye, hogy a szomszédság révén — hogy enyhén szóljak : — kirázza őket a hidegkarika. A humanitás korát éljük, tekintetes Törvényhatóság, humanitással bélelik ki ma már a rablógyilkos tömlöcét, a halálraítélt kötelét^ is. Csak Szatmár városa teszi túl magát minden humanitáson. A tűzoltólaktanyán keresztül — tudvalevőleg — utcát pótló átjáró van. Naponta néhány száz ember, talán ezer is jön-megy a őrültek börtöne előtt és ezeknek a háta üz mSZHT1IIR tárcája Az ajándék. Morlane Liane magassarka cipőiben, szűk szoknyájában, kimért, kecses léptekkel sétált a Gare-avenuen. Fejét büszkén magasra tartá s alakját kiegyenesítette. Ez alak tökéletes szépsége híres volt, mióta a móreai király is észrevette Aixben. Hattyunyakán pihent a pompás gyöngynyakék, a királyi hála megnyilatkozása, s karcsú ujjain drágaköves gyűrűk szikráztak. A mellette lépdelő Feléy Marthe, egyszerű, fehér ruhájában, egyetlen ékszer nélkül, úgy festett, mintha a szobaleánya volna. — Mi az ördögöt csináljunk ma délután ? Az ember itt megposhad az unalomtól, — sóhajtá Liane. — Na kicsikém, ha ezt valaki hallotta volna, — gúnyolódott Marthe. Liane arca pirosra gyűlt. Szent isten, ha valaki hallotta volna! Mióta a moreai király kedvese volt, mindig ügyelt reá, hogy e magas ranghoz méltó választékossággal fejezze ki magát, de bizalI más körben olykor szívesen visszatért a | régi, megszokott tájszóláshoz. Midőn a Grand Hotel elé értek, a nagy, szürke autó, melyet a vasútnál elindulni láttak, épen a hotel elé ért. A gép mellől csinos, elegáns, nyurga fiatal ember ugrott le s mosolyogva tekintett reájuk. — Sikkes fiú ! — jegyezte meg Liane. Marthe ajkát biggyesztette: — Bah ! — de aztán még hozzátette : — Az arca ismerős. De nem tudom honnan. Alixben könnyű a találkozás. Már délután a tenniszpályán viszontlátták az elegáns ismeretlent, kifogástalan fehér ílanell tenniszöltönyben, este pedig a baccarat teremben, a szmoking valósággal hóditóan simult daliás alakjára. Midőn olykor ibolyaszin selyemzsebkendőjével könnyedén végigsimitotta homlokát, balkezének kis ujján egy ritkatüzü brilli- áns kő szikrázott. Liane mosolyogva köszöngetett ismerőseinek s látszólagos közönnyel kérdezősködött a hóditó idegen felől, akit, úgy látszott, senki sem ismert. De ime, egyszerre a kis Ambleteuse karonfogta és egyenest Liane felé tartottak. — Kedves Lianeom, engedje meg, hogy bemutassam Reverdon márkit, aki ég a vágytól, hogy önt megismerje. A fiatal ember mélyen meghajolt és Marthe Ambleteuse-zel diszkréten a kártyaasztal felé húzódott. — Ki ez a Reverdon márki ? — kér- dé Marthe az utóbbitól. — Magam sem tudom. A Mirabeau hotelben ismertem meg, ahol mindketten megszálltunk. Igen rokonszenves fiú. — Különös! . . . Esküdni mernék rá, hogy valahol már taiálkoztam vole . . . De nem tudom, hol és mikor . . . Liane és a márki a park egy rejtett zugában ültek le. Langyos, virágillattól balzsamos nyári éjszaka volt, s a keringő édes melódiájának mámorában ringató hangjai halkan zsongtak a fülükbe. A márki forró, szenvedélyes szavakban ecsetelte szerelmét, amely az első pillanatban hatalmába kerítette, midőn délután autójából megpillantotta Linaet. Liane boldogan, ellágyulva hallgatta a mámoritó szavakat, de hivatásának meg- szokottságával, nem mulasztotta el, diszkréten eldicsekedni eddigi meghódoitjai- nak bőkezűségével. Természetesen a királyról sem feledkezve meg. A márkit e királyi viszony részletei B UflláSf fffiS'B'íl linitn7fo Ez az hogy bútoraimat, melyek- Bji»í88t tu!IC BtUllU&IC# ről a közönség is előnyösen tudja, f nm Ifh°gy szépek, tartósak és elegánsak ICiiB yUlUírdSUdrdllldl a rendesnél is olcsóbban árusitom. Krámer Jenő SZATMÁR, HÁM JÁNOS-UTCA