Új Szatmár, 1912. április (1. évfolyam, 6-29. szám)
1912-04-27 / 27. szám
t-.lA fe íssIassröP (D. S.) A hidoníul, a városvégi ócskasoron, az uraságoktól levetett ódon cipők, rozoga ruhák között áruba van téve a kopottas, viseletes politikai béke. Justh Gyula árulja, nagyon eladó lenne már, mert szüksége volna rá az országnak. Hűvös levegő fuj a pénzpiac felől, a kalászos róna tájékáról besüvit a sivár szél, kellene valami jó kis haczuka, amibe ez a meggémberedett ország betakargassa didergő tagjait. Jött egy vevő, bizonyos Hé- derváry nevű. Notórius rossz kund- saft. Alkudozott, erőszakoskodott leböcsmölte a portékát a sárga földig, azután elment vásár nélkül. Jött helyette egy másik kund- saft, egy biztatóbb, jobb kinézésű, akinek igen testhezálló lenne az L évf„ 27. sz„ Sacatm&r-M émeti 1912 április 27 Szombat ország békéje és aki már jobb árát is megígérte a portékának. — Mit kér ezért a vedlett kabátén, bácsi? — Jó kabát, finom kabát, tartós is, ezt nem nyüvi el még az unokája sem, válaszol Justh boltos. Az ára meg magának, mivelhogy maga olyan szép ember, derék ember, jó vevőnek is látszik, nem több, nem kevesebb: az általános, egyenlő, községenként való, titkos választói jog. A vevő megvakarja a fejét, sokkallja az árát, próbálja lealkudni a községenként valót meg a titkosságot. De a boltos nem enged. Sza- kott ár azt mondja, A politikai ócskasoron ilyenkor vége az üzleti összeköttetésnek. Váltósnak azomban az üzleti viszonyok és — mint a politikai ócskasor tőzsdéjéről jelentik — Lukács László' ócskasori kundsaft felhívta Justh Gyula boltost, hogy tegyen újabb árajánlatot. Engedjen mégis valamit, hátha sikerül megegyesülni a portékára. Távolból, de az érdekeltek érthető izgatottságával szemléljük ezt a politikai zsibvásárt, ezt az ócskasori alkudozást, amely merőben sérti mindazoknak a politika üzleti tisztességét, akiknek valamelyes érdeke függ ettől az üzleti tisztességtől. Hitvány és alantas dolog ez az alkudozás, immorális és Ízléstelen. Mi, a-magyar nép, akiknek a cégjegyzésében Justh Gyula árulja a békekabátot, nehéz, drága kincsesei béleltük ki a rokkot, amelyben feszelegni jól esik a bécsi nagyhatalmú uraságoknak. Véderőjavaslat a vattája, adópénz a pitykéje, vér a fírcz-czérnája, arany a hajtása. Ennek ellenében nemcsak természetes, de tisztességes üzleti elv az, amit a politika üzleti világában százszorosán kell szem előtt tartani, hogy: viszont a nagyhatalmú urak, kiknek fényes testén összeomlik a kabát, ha a véderő vattája nem domborít rajtuk, akik nem tudják begombolni az aranyzsinóros atillát, ha keserves adópénzből gombot nem varrunk rája, — szintén TÁRCA »Guter teli iziiep.« Irta: Fritz Baecker. * Amikor még iskolásfiu voltam, naponta többször elmentem egy ragyogó réztábla mellett, amelyen ez állott: Gruber bőid. özvegye szállító és megbízott Becsületes, tiszta betűk voltak ezek, nem olyanok, mint a maii szinte táncoló, cifra betűk, amelyek szinte részegen szétesnek, ha az ember erősebben néz rájuk. Vannak olyan cégtáblák, amelyek mellett az ember elmegy és nem is néz rájuk. Ezek közönséges cégtáblák. Olyanok, mint a tucatarcok, amelyikeket napjában tucatjával visz el mellettünk az élet sodra. De vannak arcok és cégtáblák, amelyek ismételten magukhoz vonzanak, bármily gyorsan és gyakran tűnnek is el emlékezetünkből. Ilyen cégtábla volt a „Gruber bőid. özvegye“ is. Napját : négyszer is elolvastam a legnagyobb lelkiismerettel, féltucat éve már mindennap mindaddig, mig ez a cégtábla egy darabja lett saját énemnek. Ilyen cégtábla különös dolog, nagyon különös. De hogy mi rejtőzött a cég mögött, azt természetesen nem tudtam. Annyit törődtem vele mintha semmi sem volna ez a kérdés. És mégis idővel élni kezdett bennem ez a kérdés. Naponta ott áll és ragyog a cégtábla az ut sarkán és szinte igy szól; „Ide figyelj! Itt vagyok : Gruber bőid. özvegye.“ . így aztán a tábla bizonyos hatalmat gyakorolt. De nemcsak rám. Cégtáblák, nevek és jelek sok százezer emberre gyakorolnak hatást. Hangosan olvastam a felírását, ha az utca néptelen volt. Egyszer rejtett ritmust fedeztem fel a réztábla felírásában — akkoriban éppen a külömböző versritmusokat tanultuk az iskolában — és elmentem a cégtábla előtt lábaim szenvedélyes jambikus ütemben lépkedtek a „Gruber bolond özvegye“ tiszteletére. Mert ekkoriban szentül meg voltam győződve, hogy az üzlet élén egy bőid özvegy asszony áll. Mi az, hogy bőid özvegy ? Kérdeztem magamban. I Meghalt már és az égben lakik ? De hisz onnan bajosan vezethet szállítócéget. Tehát él! Vájjon milyen ez a boldogult özvegy? Gyönyörűséges, nemeslelkü hölgyet képzeltem magam elé, aki olyan, mint az angyal. Egyszer kora reggel lementem az utcára. Úgyszólván még sötét volt. Két diák jött ki a korcsmából. Az egyik a botjával végighuzott az üzletek redőnyein, hogy csak úgy zörgött. Nem volt ellenvetésem e müveit ellen, sőt ellenkezőleg : szórakoztatott. De amikor a másik a „Gruber bőid özvegy“ fényes cégtáblája előtt elment, botjával hatalmasat csapott a boldogult özvegyre. Ez felháborított és bátran odakiáltottam: Hallja, ezt nem szabad tenni! — és bátran elfutottam. Persze most még erősebben csapkodta a diák a •táblát. Amikor az iskolából hazafelé mentem, már egészen össze volt ütve a cégtábla és a „bőid özvegye“ felírásból a „d“ betű hiányzott s most igy olvastam „bol özvegye“. Amikor tovább mentem, igy, szólt egy ember a másikhoz:
