Új Szatmár, 1912. április (1. évfolyam, 6-29. szám)
1912-04-20 / 21. szám
katasztrófája nem fagyhat meg az országúton — és ime, a milliomosok, a mesebeli milliárdosok sincsenek nagy, rengeteg vagyonukkal védve a katasztrófák ellen. Pénzen mindent meg lehet vásárolni, a pénz csodákra képes, a pénz életet képes adni — és Benjamin Guggenheim együtt pusztult az óceánba az ismeretlen nevű fedélközi utassal. Hihetetlen árat adott volna a menekülés szalmaszáláért — és a sülyedő hajó utasai közül csak a véletlen, — a melyet Sorsnak is neveznek — válogatta ki, vagyonra való tekintet nélkül, a kúszabadulókat és a halálra menendőket, az a véletlen a melyet a technika vívmányai nem tudnak kormányozni. Shav, a milliomosok szocializmusáról irt könyvében azért sajnálja a milliomosokat, mert az ő igényeikről nem gondoskodtak eléggé. Olyan igényekről, amelyek az ő hatalmas vagyonukkal 'és elkölthe- tetlen jövedelmeikkel arányban állanak. Úgy látszik, a Titanic-ot az a törekvés formálta, hogy nem kiméivé a milliókat, olyan tengerjáratot csináljanak, amely minden eddigit lefőz és amely a milliomosok igényeit is kielégíti. A milliomosokat pedig az vitte erre a hajóra, hogy ebben már láttak valamit, ami az igényeiket egy kevéssé kielégíti. Tizenkétezer korona egy utért, - az igazán milliomosnak való s hogy a Titanic csakugyan ezek kedvében akart járni, rávall a hajótársaság vezérigazgatójának ígérete : tízezer dollár a kapitánynak, ha az eddigi gyorsasági rekordokat lefőzi! Mert az is a nagy vagyonnak kényelméhez tartozik; hogy minél kevesebb időveszteséggel utazzanak, lévén az ő idejük a legdrágább pénz minden emberi idők között. És úgy látszik, ez a hajsza, a mely a maga tökéletességében elbizakodva, számításon kívül hagyta a veszedelmeket ék a katasztrófák eshetőségeit, bosszulta meg magát. És ez örökös árnya a technika haladásának. Egy forsponton utazni mindig kevésbbé veszedelmes, mint egy magas HP-s automobilon; a falun nem kisért a házbeomlások, eltapostatások lehetősége annyira, mint a városban és a kovácsmüMilliomosok Az ezerötszáz közül, akik a világ legpompásabb, legnagyobb, leggyorsabban járó és egyébként is , legtökéletesebb hajóján az Óceánba fúltak, a Titanic áldozatai közül az érdeklődés főként a három milliomos utas: Astor,Straus és Guggenheim esetét követi. S valljuk be, az ő katasztrófájukban van valami elégtétele, valami vigasztalódása a szegénységnek, amelyet az igazságtalan vagyon-elosztódás és annak következményei az irigység vizeire is elvisznek. Igaz: a szegény ember könnyebben pusztul el tüdő vészben, mint a milliomos, akinek módjában van a fertőzés alkalmait elkerülni ; a milliomost nem öli meg olyan hamar a cukorbetegség, mert a legtökéletesebben kúrálhatja magát; a milliomost nem zúzza össze a ledőlt épitőállvány; a milliomos TÁRCA Mókán Györgye és az ördög. Irta: Sz. Szigethy Vilmos. Mókán Györgyét arra teremtette az Úristen is, hogy megkeserítse a hadnagy ur életét, továbbá időnap előtti őszülésbe kergesse az őrmester urat, aki immár egészen kifogyott a titulusokból és kivételesképen a saját fejét verdesve, köz- bámulatra a legszelídebb hangon szólalt meg. — Györgye fiam! — Parancs! — Nem tennél meg nekem egy végtelen nagy szívességet ? — Jelentem alásan, megteszem, csak tessék megmondani. . — Akaszd fel magad egy szép napin, hogy az a jóságos úristen áldjon meg az elhatározásodért. Györgye erre nem felelt, csak állt mereven szalutálva és hunyorgatott a szemével abban a hiszemben, hogy most vagy nyakleves következik, vagy a puskatus szalad neki a gyomrának, ezt pedig nem jó látni. Elég, ha érzi az emberi testrész. Hogy mi baj volt vele? Ojjé, azt holnaputánig lehetne mesélni egyhuzamban, akkor se tehetnék pontot a végére, mert osztán jön csak a java. Ami felbőszíthet egy kötelességtudó szigorú katonát, Mókán Györgye a drabális oláh legény, elkövette azt mind. Jól semmit sem végzett, ellenben mindent igen rosz- szul, az ő feje kijebb állt a sorból, a ballábát sohasem tudta megkülömböztetni a jobbtól s ezt a kis tudományt nem volt hajlandó megtanulni még akkor sem, mikor az ő bütykein táncolt őrmestertől le ós fölfelé az egész század. A katonaságnál igen sok a szimuláns, ám Mókán Györgye a valódiak közül való volt, aki igy gondolkozott: — Miért üljek én sündisznóra, mikor nekem nem muszáj sündisznóra ülnöm ? Azt mondja mindenki, hogy buta vagyok, seáz lépésnyiről leolvasni ezt az ábráza- tomról, — hát én bebizonyítom, hogy több eszem van, mint a generális urnák! Akkoriba történt, hogy a hadnagy ur iszonyatos dühbe jött. Sortüzet vezényelt és Györgye teljes öt másodperccel később sütötte el a puskáját. Ezt a szégyent! Úgy rontott neki, mint valami vadállat. Dűlt szájából az indulatos beszéd, Mókán pedig, nézvén fölötíesével farkasszemet, egyszerre csak elkezdett nevetni. Talán nem is nevetés volt az már, hanem valami bődületszerü röhögés, átalakította minden arcizmát. A hadnagy ur halálra döbbent a szörnyű vakmerőség láttára, nekirontott, de akkor már Györgye a hasát tartotta röhögtében. — Mi bajod ? — harsogott végig a szó az egész lövöldén. Mit röhögsz ? — Jelenítem alássan azt, hogy milyen rosszul lövök. És folytatta a kacagást az ügyefo- gyottak jámbor szelídségével, erős rohamával. Már nevettek a sorban, nevetett az őrmester, messzibbről mosolyogva közeledtek a tiszt urak, végül a hadnagy arcvonásai is szelídségbe csaptak át, hogy mosollyá változzanak. — Hat órai kurtavasat ennek a bolondnak. Bruhuhu. Soha ilyen hülyét, amióta az eszemet tudom. Mókán Györgye esetén kacagott a hadnagy ur még azután is, valahányszor eszébe jutott. De pár nap múlva — hosz- szu marsrutát végezvén — az oláh egyszerre csak kivágódik a sorból, úgy dőlt le a földre, min t ahogy szálfa szokta el I. évf. 21. sz. Szatmár-Németi 1912 április 2 Szombat
