Új Szatmár, 1912. április (1. évfolyam, 6-29. szám)
1912-04-17 / 18. szám
Szatmármegyei falvak Valamennyien, akik hiszünk egy jövendő, szép ó# gazdag kultúrában, olykor nekibátorodó büszkeséggel gondolunk a magyar kultúra uj és hatalmasan fejlődő váraira: a nagy magyar városokra. Hogy nő bele Budapest a Nyugatba s hogy igazodnak utána a többi magyar városok, miképen kezdünk polgáriasodon életet ezen a vérrel és verejtékkel áztatott földön. Lassan megmozdul az érdeklődésünk tudomány és művészet iránt. Már van egy magyar városunk, amelyet önérzettel megmutathatunk Európának, már van művészetünk, amellyel versenyre állhatunk a többi dolgozó művelt nemzetekkel, már mi szégyelni tudjuk, ha a városainkban nincsenek modern kórházak, már minálunk is botrány, ha egy városi iskola egyetlen napig is fü- tetlen marad, már mi is tudjuk, hogy szégyenletes nyomor, ha külvárosi nedves szobákban nyolc-tiz ember lakik együtt és mindezeken az állapotokon minden erőnket megfeszítve segíteni is akarunk. Városainkban mentők sietnek segítségére a szerencsétlenül járt embertársainknak s feltétlenül botrány kerekednék, ha egy haldoklóhoz tiz perc alatt nem sietne orvos, ha jó, egészséges táplálékhoz nem jutna a nép. Városainkban már kialakuló- félben van az európai élet, legalább is tudatában vagyunk, hogyan kellene lennie és iparkodnunk közállapotainkat kulturnivóra fejleszteni. És ez tudat olykor már elbiza- kodottá tesz bennünket. Néha már magyar kultúráról beszélünk s ha Budapestre gondolunk, büszkén Európába képzeljük magunkat. Ilyenkor azonban rendesen a kezünk ügyébe kerül egy-egy vidéki statisztika vagy jelentés és — felébredünk. Szép kulturálmainkból józanit a magyar falu nyomora, a nagy nemzettest elmaradottsága s be kelL\ látnunk, hogy a magyar városok erőlködése egy mesterségesen szított, idegen példákra készült szemfényvesztő művelődés. A népünk, a talajunk, a gyökerünk beteg és szégyenletesen szegény. A fajtánk, a népünk még künn van a Balkánon, vagy Ázsiában, csak egy néhány városunkat toltuk Kelet és Nyugat közé, hogy eltakarjuk a szégyenünket. Szerencsénk, hogy ezekről a vidékről jövő Írások sohasem kerülhetnek a külföld színe elé s ha oda kerülnének, sem értenék meg, mert ezek a szomorú Írások szégyenletes cáfoló bizonyítványai mindannak, amit a Budapestre tévedt idegenek Magyarországról s s népéről tanulhatnak. Csak suttogva s önmagunkat I. évf. 18. sz. Szatmár-Németi 1912 április 17 Szerda TÁRCA A múlt. Gilbert Marcell és Aline Geneoray egymás mellett sétáltak a keskeny, árnyékos utcákon, elmerülve Flórenc szépségében. — Van-e olyan szerelem, amely egészen meghal. Van-e szenvedély, amely alól igazán felszabadul az ember? —kérdezte Aline. Úgy félek valakinek elfoglalnia helyét, mert még évek múlva sem tudhatom, hogy üres-e igazán. — Az én hajótörésemből — mondta Marczell — semmi sem maradt. Az az asszony, akit én szerettem, meghalt, vagy legalább is én soha sem hallottam felőle többet. Soha sem gondolok rá. Még azt sem tudom már, hogy szenvedtem-e miatta. Mondom Aline, hogy sza-' bad »vagyok. Higyjen nekem, egyezzék bele . . . Az asszony halkan felelte: — Hiszek magának. De még sem fogadhatom el azt a gondolatot, hogy ilyen titokzatos, végtelen indulatokból még csak egy jel se maradjon. Nem lálni mindig, de megvan és a véletlen elősegitheti. Nekem olyan sejtelmeim vannak. Maga sokkal inkább barátom, minthogy el ne mondhatnám mindezt, még ha gyerekesnek látszom is. Majd gondolkozom rajta. Késő lesz. Menjünk, jó? Szeretném elűzni ezeket a gondolatokat. Gyerünk a Ponte-Vecchiohoz ékszereket nézni, vennem kell egynéhányat . . . A férfi lehajtotta a fejét, de az Aline mosolygása őt is mosolygásra kényszeri- tették és gyorsan mentek a Ponte-Vecchio felé. Az első lámpák már kigyultak és sok nép hullámzott a boltok kőről. Aline vett egy pár darab ékszert, azután együtt gyönyörködtek az eleven életben. Egy pillanatra megálltak a Cellini szobra előtt s aztán egy ékszeres-boltba mentek, ahol még nem voltak. A vén olasz rögtön egy türkiszes ezüst brochet mutatott: — Oh, be szép, — mondta Aline. — Mit gondol, Gilberte ? Marcell, aki a kirakatot nézte, visz- szafordult és .elsápadt: — Ez tetszik nekem, — szólt Aline. Halkan, zavartan és kedveskedve mondotta: — Ezt adja nekem, barátom, ha akarja. S elhallgatott, megütődve a Marcell kifejezésén, aki azt kérdezte a kereskedőtől : — Megveszem. De hogy került magához ? — Egy franczia szignóra adta, nekem tavaly. Mindenét nekem adta. amilye volt, apránként ... De ezt a legutoljára, mert ezt sokáig, nagyon sokáig tartogatta. — Igazán? — kérdezte Marcell sajátságos mosolylyal. — S mi lett a sig- norával? — Meghalt. — Egy bútorozott szobában lakott a Santa-Crocenél. Egy kis kávéházban énekelt, de beteg volt és nagyon szegény. Eladta mindenét, Ott halt meg is . . . — Gilberte, — mondta Aline igen halkan, — hagyja itt ezt az ékszert . . . — Megveszem, — felelte Gilberte idegesen. — Gyerünk. Mikor újra elérkeztek a sötét utcába, Csakis elismert MF1Í7 elsőrendű gyapjúszöveteket árusít * 1*111 U Szatmár, Deák-tér 21. szám. Martin Sons & Co. Ltd. angol gyapjúszövet gyárosnak egyedüli raktára. Női kosiüm szöveüűiiöiileggsségek.
