Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-10-01 / 10. szám

Ez a cikkünk mär nyomdában volt, amikor kezembe került a Saviét Literature 1947 decemberi számában az ismert szovjet színházi szak­ember, Sergej Obrazcov cikke: ,,A színházi és filmművészet határ­vonalai“. Helyszűke miatt — sajnos — már csak a következő rövid részét idézhetjük Obrazcov' tanulmányának: „Ha elemezzük azt a különbséget, mely a színházi előadás és a filmelőadás kiváltotta reakció között van. riasztó felfedezéseket teszünk. Először is az válik nyilvánvalóvá számunkra, hogy mennyire bosszantó az a körülmény, ha bármiféle mesterkélt dolgot iátunk a vetítővásznon: festett kulisszákat vagy egyéb szükségmegoldásokat. így például ha a hős arcán az izzadtságcseppeket vazelincsöppek helyettesítik, rögtön haj­lamosak vagyunk kifogásolni, hogy egy fiamis vonást csempésztek rá a képre. Ezért, ha a filmrendező festőnek vagy színházi kellékesnek a segítségével él, nem a valóság megmintázását akarja, hanem annak olyan híven való utánzását, hogy a néző azt valóságnak tartsa. Másrészt meg. ha a színházi rendező igazi fákat és igazi harasztot rakna á színpadra, ennek az oda nem illő volta egyszeriben nagyon bántana bennünket, mert a vetítővásznon a valóságot akarjuk látni, a színpadon pedig a valóságnak művészi megjátszását. Mikor a vásznon azt látjuk, hogy egy ház kigyullad, tudjuk, hogy az igazi tűz. De ha a színpadi tűzről az a gyanúnk támadna, hogy’ az igazi, rohannánk a kijárathoz. Ez a reakcióbéli különbség éppúgy érvé­nyes a szerepek esetében, mint a szcenirozásban és az élettelen tárgyak­nál is. Ha például a filmben a szereposztásban szükség van egy' púpos emberre s az azt játszói színészről felfedeznénk, hogy a púpja mester­séges, tüstént hiányérzetünk támadna s a történet sokat veszítene való­­szerűségéből. A színházban meg pontosan ellenkező módon reagál a néző. Képzeljünk el egy’ olyan színdarabot, mélyben az egyik szereplő egy púpos. Ilyen a Notre Dame-i toronyőr. Annak a hirtelen fel­ismerése, hogy a toronyőrt játszó színész a valóságban is púpos, zavaró­lag hat és sokat elvesz az előadás meggyőző erejéből. Gondoltunk-é már arra valaha, hogy a film egyik szereplője meg­­ihatik akár egv egész hordó sört s bennünk a kételkedésnek még csak az árnyéka sem ötlenék fel? De ha egy színész a színpadon egg korty­­pezsgőt iszild a poharából, tüstént az a gondolat kezd gyötörni bennünket, hogv az itat vájjon tea-é vagy éppenséggel közönséges szódavíz? Ez azért van így-, mert a néző önkénytelenül is különbséget tesz a szerep és a szerepet játszó színész között és itt, ebben az esetben eléggé nyilvánvaló, hogy a pezsgő a színésznek, nem pedig a hősnek a torkán megy le. A színházban a megjátszás művészetén van a fő hangsúly s ebben különbözik élesen a vetítővászontól. A színházban minden a megjátszás szolgálatában áll és csak az valóban szerves alkotórésze a színen, ami aláveti magát az átváltozásnak. Kutyát, macskát, tündért, sátánt, angya­lokat. istent egyaránt alakítani lehet a színpadon. Erre bőségesen lehet példákat találni a Kék Madárban, a Démonban, a Szentivánéji Álomban. Ebben a tekintetben a filmelőadás messze áll a színházitól. A mozi nem játsza az életet meg, hanem a valóságos életet mutatja. A filmen való ábrázolás téngek összegezésének az eredménye. Igazi víz. igazi ég, igazi emberi lények koifibinációja adhat például egy csatajelenetet, de az élő és élettelen szereplők egyaránt valóságosak és nem költöttek. Ennélfogva a vetítővásznon be lehet mutatni egy macskát, de nem lehet azt megjátszani éppúgy, ahogy nem lehet angyalokat, ördögöket vagy istent sikerrel megjátszani a vásznon .. Vidor János 629

Next

/
Oldalképek
Tartalom