Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-08-01 / 8-9. szám
' tanszékét megkapta az itthoni Képzőművészeti Főiskolán. Erőt, mozgást nagyon szépen éreztet bikaportréin, mostmár az emberi erő és emberi munka kifejezését várjuk tőle. őrajtakívül Czóbel Béla meg Picasso, Rouault, Braque adnák meg a kiállításnak a hitelesítő tekintélyt. Veszedelmes dolog nagy mesterek nevét zászlóra tűzni, mert vagy unalmas ismétlésre csábít, vagy üres eredetieskedésre. Az itt kiáilító művészek legtöbbje bizony eredetieskedik. Nem akarnak senkihez hasonlítani, éppen ezért nagyon hasonlóak egymáshoz. A spanyolok valami dús nemzeti színességre igyekeznek, olyan tarkaságra, amit mi már inkább cigányosnak érzünk. A franciákra és a franciásodó magyarokra jellemzők a tubusból frissen kinyomott, egyenletesen fölfestett tiszta színek. Az egész kiállítás úgy vibrál az ember szemében, mint egy „matyó“ terítő. Viszont meghatónk az illegális idők titokban készült linoleummetszetei, röplapjai, kiáltványai. És szépek is a maguk módján. Jugoszláv képzőművészeti kiállítás a FŐVÁROSI KÉPTÁRBAN. Mécénások és mécénásnék, tisztes polgárok arcképeivel kezdődik a délszláv népek művészete. Aztán nagy romantikus történelmi táblák és paraszt idillek kora jön. A századforduló táján a tájkép divatozik, legújabban pedig a fölszabadító harcokra figyellek a művészek. Ugyanezt a sort több-kevesebb változtatással el lehet mondani a magyar, lengyel, román, Bőt a cseh és az osztrák művészetről is. Nem egyszerre indult meg a délkeleteurópai népek művészete, de kifejlődésük során egyre inkább közös irányba haladtak. Nemcsak a párizsi mesterek lábainál ültek együtt a művészeik, hanem mintha tévutaikra is együtt kalandoztak volna el Cézanne-ja nem volt egyik környékbeli népnek se. Majálistiostő Szinnyeink csak nekünk volt, Mestrovityük csak a dalmátoknak. De egy-egy Benczúrt, Zala Györgyöt, sőt Aba Novákot és Molnár C. Pált minden nép termett. Sőt Karlovszki Bertalant és László Fülőpöt többet is. Ami. rossz, az megismételhető ezer változatban, csak a jó mű egyetlen és maradandó. Amelyik képre ismerősen böktünk rá a jugoszláv kiállításon, az nekik is, nekünk is másodrendű eredményünk. De örömmel födöztünk föl újat is, főleg a kisebb képek között. A sok nagy terem képrengetegében Marino Tartagliának feleségéről festett képe, Milo Milanovics „Fekvő leány“-a és Muiezinouics Izmet partizán rajzai tűntek ki legjobban, éppen azzal, hogy se feltűnni, se hivalkodni. nem akartak. Az ő festési és rajzolási igényességük sokkal nagyobb biztosítéka a jövő fejlődésnek, mint a nagyméretű művek pátliosza. Szép katalógusa volt a kiállításnak, de fukaron bántak vele, még a legilletékesebbeknek se adtak belőle, nem hogy egyszerű műkritikusoknak. A katalógus bevezetője társadalmi szempontok szerint próbálja fölvázolni a délszláv művészet fejlődését, de még nagy leegyszerűsítésekkel sem tudja végigvezetni a szempontjait. Varsányi Pál gyűjteményes grafikai kiállítását a KÉPZŐMŰVÉSZEK SZABAD SZERVEZETÉBEN láttuk. Vésővel harcolt Varsányi Pál, mikor arra volt szükség. Linoleum metszetekkel agitált a fasiszta elnyomás ellen. Metszeteinek gondolati tartalma nem mindig találja meg a tökéletes képszerű kifejezést. Hol túlságosan leegyszerűsíti a formákat az érthetőség kedvéért, hol pedig izgatottan szétszórja a vonalakat, különösen az átélt szenvedések ábrázolásánál. Értelmi beállítottsága gátolja csak teljes művészi sikerét. Talán a színekben megtalálná azt, amit eddig fekete-fehérben próbált keresni. Vitéz Mihály 565