Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-04-01 / 4. szám

maga módján, ahogy a gentleman társadalomban próféta lehet valaki. Kíméletlenül leleplezi az angol társadalom ellentéteit és „megtérést“ prédikál. Nem csak ő, hanem még a híres pokol-jelenet Luciferje is. Jó rendezői ötlet volt dobogóra állítani ezt a prédikáló ördögöt, mikor rákezd nagy monológjára: „...és azt mondom önnek, hogy az élet művészetében az ember nem talál ki semmit, de a halál művészetében túl tesz magán a természeten ...“ Lehet, hogy akkor ez csak filozófia volt, most a második világháború után négy évvel nemcsak annak halljuk. De Shaw se filozofált és szeilemeskedett csupán, tiszteletlenül gúnyt űzve tisztes öregekből és tisztes öreg hagyományokból, hanem mert kétségbeej tette az ú. n. vezetőosztály képtelensége a vezetésre egy igazságosabb és észszerűbb társadalmi rend felé. így ismerhettük meg Shawt ebből az előadásból.

Tímár József jó Tanner Johnt alakít, de talán mégis ő a hibás abban, hogy sokan úgy mennek el a színházból: hát szellemeseket tud mondani ez a Shaw-Tanner John, de minek ezt darabba írni és minek előadni. Tanner nem csak egy szellemes angol fiatalember, van benne valami „hamleti“ is. Néha Kitör belőle a kétségbeesés és csalódás, a tétlenségre kényszerített tettvágy: az első felvonásban Annával való párbeszédben meg a pokoljelenetben. Ez a fűtőanyaga vicceinek és szellemeskedéseinek. Ez a fűtöttség hiányzott Timár alakításából. Kitűnő Peti Sándor Mendoza rablóvezér alakjában, mindvégig nagyvonalú. Gábor Miklós vígjáték figurát csinált Octaviusból. Octavius, a fellegekben járó költő csakugyan nevetséges, de úgy válik nevetségessé, hogy a tények minduntalan rácáfolnák fenkölt elméleteire és érzéseire, ö pedig mozdulataival és álpáthoszával tette nevetségessé Octaviust. A pillanatnyi hatás így persze nagyobb, de Cégeredményben a komikum veszít erejéből. Rátkai Márton Ramsdenje talán nem elég „tekintélyes“ és ezért kevésbbé komikus. Szörényi Éva Annája jó Csokoládéangyal, de kevésbbé jó Vámpir.

Oláh Andor

PRIESTLEY: MAGÁNYOS ŰT (Vígszínház).

Egy kis angol egyetem történelem professzora a darabnak a magányosa. Hatvanötödik születésnapjára minden baj rászakad. Nyugdíjazni akarják, felesége szeretné elvinni pihenni és mikor nem megy, otthagyja. Hazalátogató gyerekei csupa idégenség. Legbizalmasabb tanítványai egyszeribe elhagyják a nyugdíjazás hírére. De ő mégis az egyetemen marad, vállalja az alacsonyabb beosztást, mert reméli, hogy talán akad még hallgató, aki kíváncsi az ő tudományára, az ö véleményére.

Minden hős magányos, magánakvaló, megfejthetetlen az övéi számára. ősi hagyomány már ez az európai drámában. De Priestley színdarabjának Linden professzorára dicstelenebb fogalmak sokkal jobban ráillenek, mint a magányosság. Tehetetlen, hatástalan ez a figura. Egyetlen érdeme, hogy nem rossz ember, hogy a légynek se vét. De ahogy szereplő társainak nincs rá szüksége, éppen úgy nekünk sincs és az egész mai kornak. Akár fanyar tételeket mond, akár lelkesedni próbát -egy igazságosabb jövendőért, semmibe foszlik a szava. Igaza van a közönségnek, hogy nem nagyon töri magát a darabért. De amikor beletapsol egy-egy jelenetbe, akkor egyáltalán nincs igaza. Két részlet gerjeszt zajos helyeslést. Egyik, mikor Jane, a kommunista doktornő, a hanyatló középosztályt szidja, de olyan formátlanul, hogy a közönség őrajta nevet. A másik, még feltűnőbb, mikor Linden professzor az angol munkáspárt politikáját mondja el dióhéjban, az erőszakmentes forradalomról — és bevág utána a taps. Pedig az angol munkáspárt nem szocialista, a professzor úr gondolatai nem haladók.

A darab szerkezetében két nagy hiba van. A legtöbb idő azzal telik, hogy Linden sorban fogadja a családja tagjait egy kis beszélgetésre: ebből természetesen nagyon primitív jelenetezés jön ki. Másik, hogy az öregeket és fiatalokat akarja a darab egy frontra hozni, mert ők még, illetve már erkölcsösök, nem úgy mint az önző'és tülekedő középkorúak. De közben, ahogy bemutatja őket, az öreg úr impotens, a fiatalok meg szájhősök. Ezért

244