Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-03-01 / 3. szám
A SZEGVÁRI BÁL A vármegyeháza úgy ki volt világítva, mintha fáklya égne valami óriási, valami roppant csoda a pusztai éjszakában. Hogy a fákon még a rügy sem fakad, a puszta ágakon át tud szüremkedni a fény és az messze ellátszik a síkon. Mindenkinek saját tetszésére bízzuk, képzeljen magának egy nagy termet. A vármegyeház nagy üléstermét, galériával, emeletesen, magasan. Teletűzdelve az egész girlandokkal és papírláncokkal, csudálatos szépen. Még szikrázó fehér csillogók is reszketnek a girlandok és a lombok között s hogy ég a rengeteg gyertyaszál, mert csak gyertyát kitűzésre egy egész bécsi mázsa gyertyát raktak fel a teremben mayában s még mennyit a folyosókon és a kisebb termekben és szobákban. Most képzeljen kiki, akinek van képzelete, sok-sok hegedűt, trombitát, fagottokat és nagybőgőket, de nagyon sokat s hogy az a hangszer valamennyi egyszerre hangot ád, síró, sikító és visító meg dörömböző hangokat, hogy a méteres vastag falak verik, visszhangozzák, de meg nem repedeznek tőlük. Dehogy is repednek. Ha a kurtanemesek vivátordításától soha meg nem repedtek, a táncvigalomnak ettől az orkánjától csak még jobban megkeményednek. Mert a vármegyeház ebben a vármegyében nem a nagyvárosokban van, nem Szegeden, Vásárhelyen, vagy legalábbis Szentesen, hanem ebben a kis faluban, Szegváron, hogy olt legyen kéznél a grófnak, a vármegye örökös főispánjának, hogy őxcellentiájának ne kelljen a megyegyűlés miatt inkommodálnia magát, őexcellentiája őse adományozta az öreg, hatalmas kastélyt a vármegyének megyeháza céljaira, mikor a szomszéd birtokon elkészült az új rezidenciája. Hát ezt a régi házat tölti meg a sok-sok muzsika, tetőt öl-talpig, a padlástól a pincéig, de legjobban a művésziesen feldíszített hatalmas táncteremben, a vármegye közgyűlési szálájában. És tessék most már elképzelni a ragyogó, fényes éjszakában, de mindig csak a teremben és annak belső környékén egy igen nagy csomó szaladó embert, fehér ruhákat, piros ruháikat, kék ruhákat, tornyos coiffureöket, bokrétákat, fejkötőket, pártákat s irtózatos, strucctojás kiköltő meleget és gavallérokat, kikeményített, kivasalt, elegáns gavallérokat, ásítókai és unatkozókat és öklendezőket. Csatamező a bálterem, kard a hegedüvonó, népszabadság az óriási francaise nyitánya. „Február 15-én érkeztünk Párizsba. Az itt eláradó fényözönről soha fogalmam sem volt. Szinte elhódított, elkápráztatott, az ember egész más világban képzeli magát.“ A főispán szobájában hárman voltak együtt. A főispán és két fiatalember. A fiatal urak közül egyik negyvenkét kilós vékony, magas ifjú volt, szőke és fehérarcú, aki a legelegánsabban volt öltözve magyar ruhában. Hihetetlen vékony lábait selyemnadrúg és bojtos arany szattyánbőr csizma, derekát atíaszmellény és vállát panyókára vetett szűr díszítette. A szűr fehér volt, színes virágokkal hihetetlen sűrűn s igazán művészi módon volt telehímezve s csattján aranfény csillogott. Kalapja le volt téve mellé és azon fehér árvalányhaj-bokréta. A másik fiatalember szerény, állig zsinóros magyar ruhában volt, ez a főispán személyi titkára, ismeretlen fiatal ember, aki azonban úgy meg tudta nyerni a nagyúr bizalmát, hogy ezt a levelet is vele olvastatta fel. A levelet a báró hozta, már az a fiatalúr, akit elébb leírtunk, a szűrös, selyembe magyarult, csodálatos piciszájú gavallér. „Der liberale Baron, Fritz." A párizsi levelet István főherceg küldte Pozsonyból. Frici báró vállalkozott a futári szerepre. A főherceg személyesen Ígérkezett a fő-145
