Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-05-01 / 5. szám
gyűjtenek. Nekik mär van a stockholmihoz hasonló Skanzenjük, mi emlegetni is csak félve merünk ilyesmit. Népi hímzés, szövés, faragás, ikonfestés a román népművészet egész garmadája látható Bucurestben is. Kolozsvárt nemkülönben (Muzeul artei nationale amott, Muzeul etnografic emilt). Magas művészetük különösen az építészet terén keresi örvendetes mértékben és sikerrel folklorisztikus gyökereit. Nálunk Lechner Ödön és Kós Károly épületein mindig érzik valami kigondoltság vagy enyhe exotikus mellékíz, ők már nemcsak templom- és középület-építésükbe, de lakóházaikba is vittek bele határozott nemzeti stílust, mely a nagyvárosban is természetesen hat és mégis sajátosan román. (Igen jó példa erre a kolozsvári nagy katedrális, ennek a művészeti iránynak egyik legszebb alkotása.) A múlt század végén irodalmuk is mutathatott fel három nagy klasszikust. Jon Creanga a próza, Mihail Eminescu a líra, Jón Luca Caragiale a dráma terén alkotott örökbecsűt. Ady Endre és Móricz Zsigmond boldog birtokában engedjünk meg nekik nagylelkűen legalább annyit, hogy Caragiale darabjainak színszerűsége, darabjai dikciójának pedig színpadszerűsége olyan természetesen és akkora közvetlenséggel eleven, hogy az még nálunk is ritka és hatásos. (Saját megfigyelésem: Debrecenben 1945-ben sorozatosan adták a „Napasta“-t, a színészek játéka és dikciója meglepő erővel érvényesült még fordításon és a szereplők szögletességein keresztül ütve is. A szögletességeket nem bíráló éllel említem, de a román népéletet egyik színész sem ismerte autopszia alapján. Nyilván a színszerűség élanja röpítette a darabot, nem sztárjáték, nem is rendezői ügyeskedés.) Történettudományunk nem vethet egymás szemére semmit. Náluk a dákoromán, nálunk a hunn-magyar kontinuitás elmélete kísért. Megmondta pedig már — nekünk legalább is megmondta — boldog emlékezetű Móra Ferenc, ha nem is erre, de egyéb tendenciózus tudományos ténykedésre vonatkoztatva, hogy Atilla apánk sírját csak megtalálni lehet esetleg, de megkeresni bajos, sőt lehetetlen. Legfeljebb arra következtetek mégis, hogy mi voltunk az ábrándosabbak, mert nálunk a történeti irányzatos tudományoskodást a nyelvtudomány is megsínylette, szorítkozván majdnem kizárólagosan hangtörténetre (mert helynévkutatás közben csak erre volt szüksége), náluk hatalmas nyelvatlasz is született közben s egyéb termékeny munkaközösségek is létesültek. Vegyük hozzá mindehhez még azt is, hogy náluk sokkal többen tudnak magyarul, mint nálunk románul, hogy tanítóképzésüket Barabás Endre már 1914-ben különbnek találta a mi preparándiánk eredményeinél, hogy az ő líceumaik francia rendszerűek, érettségit pótló baccalaureátusuk is francia mintára megy, hogy a líceum 5. osztályába csak szelekcióval juthatni fel, tehát a mi általános iskolánk 276
