Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-05-01 / 5. szám

KILENC SZARVASKOLINDAJA

Rege-róka, vén apóka,

Kilenc fiad feledőben,

Ott ríttak, haj, a rengőben.

Nem is igen taníttatta őket, bojtárnak sem adta, Inkább küldte, lopva-lesve Rengetegbe, szarvas-lesre.

Havasokban, hol füreltek, Szarvasok ngomán, hogy mentek, Nagy gim csapására leltek.

A nagy gímet nyomon űzik,

Hát a nyom csak szűnik-tűnik, Keresik, kutatják soká,

Válnak kilenc szarvasokká.

Vén apójuk, apókájuk,

Csak hídban vár reájuk.

Majd hirtelen kapva-kapja, Könnyű íját megragadja,

Lesre indul, rengetegbe.

Rájuk is lel az avasba,

A kilenc karcsú szarvasra.

Féltérdére ereszkedik,

Erős ujjal íjat feszít.

Szarvasok közt legöregebb Ekkor így szól, ígyen kiált:

— Apánk kedves, ki nagy kínnal Neveltél, ránk ne lőjj nyíllal, Megragadunk, fölemelürtk,

Ékes ágbogunkra teszünk,

Elhurcolunk, el a messze Havason fekvő fenyvesbe, Bejárjuk véled a tetőt Sziklák sziklafokain át,

Kirázzuk a lelked s velőd. Rege-róka, vén apóka,

Fiaihoz csak ezt szólta:

— Fiacskáim, kilenc gyermek, Rajta-rajta! hazagyertek, Anyókátok szoknyájához,

Hej, be igen vár bennetek. Rogyásig terített asztal, Fáklyatűz, majd elmarasztal S téli ám a fakupák isi

Szarvasok közt legöregebb Élő szóval fölfeleli:

Ravasz róka, vén apóka,

Indulj öreg házikódba,

Biz igencsak vár anyóka.

Nézd, e díszes ágasbogunk, Házajtódban fennakadunk.

De rengeteg nagy havasban, Karcsú lábunk, éles körmünk, Nem hamu pórját tiporja, Cserjésbe hág, hűs bokorba.

Ládd e finom, keskeny ajkunk Földönti a szűkét s szomját Jobban oltja csöndes forrás.

Komjáthy István fordítása

Pósafalvi István metszete Komjáthy István román balladás kötetéből

270