Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-04-01 / 4. szám
JELKÉPES FESTÉS kísérlet a modern művészet megértésére Vigyázzunk, nagy a kísértés, hogy a Jelképes festésről beszélve, irodalmi elemeket is hozzákeverjünk. Próbáljunk először elkülöníteni minden poélikus és novellisztikus tartalmat, hogy aztán tisztán csak a festésre figyelhessünk. Már a címében a képnek megbújhatnak irodalmi szándékok. Ha egy festő fiatal anyát fest meg, egyetlen, valóságosan megfigyelt fiatal anyát, ölében a gyermekével és azt mondja, hogy ez: „Anyaság“, ezzel még nem adott képzőművészeti jelképet. Füllentette csak, hogy egyetemes a, képnek a jelentése. Gyanakodjunk minden olyan képre, amelynek a címe -ság, -ség képzővel vagy másképpen általánosít. Van egy kép pl.: „Vágy“ a címe, meztelen férfi áll egy kiugró sziklán és furcsa lilás színű madarak felé terjengeti a kezét. Ez se jelkép, allegória csupán. Elvon az életből egy fogalmat, hogy „vágy“ és ebből akar most a kézzelfogható valósághoz viszszakanyarodni, ezt akarja hússal, vérrel ékesíteni. Elvont fogalom megszemélyesítése, emberi, állati vagy más alakba öltöztetése, ez az allegória, ez az allegórikus festés. Idetartoznak a templomi képek bűn és erény alakjai, ide az őskeresztyének „jelkép“-ei, stb. Ezek az utóbbiak szépek, de nem az allegória miatt. Sőt, ami valódi jelkép a költészetben, megfestve az is elveszti hatását. Képzeljük el festményen Ady „Fekete zongorá“-ját. Lehetetlenség. De ez nem jelenti még, hogy a festésben ne lenne éppen olyan lényeges a jelkép, mint a versben. Nincs művészet jelkép nélkül, de minden művészet csak a maga módján, saját kifejező eszközeivel adhatja. Betolakszik az irodalom a festésbe úgy is, hogy novellisztikus témáját adja a képnek. Öreganyám felöltözik vasárnap az ünneplőjébe, elbiceg a templomba, leteszi a botját maga mellé, felrakja a pápaszemét, kinyitja a zsoltárját és énekel. Fekete ünneplőruhát, kapcsos zsoltárt, faragott botot, drótkeretes okulárét mesél itt el az ecset. Mindez annyira megterheli a képet, hogy már nem is lehet az egészet egységes látomásba foglalni, a valóság töredékeit utánzó piszmogás lesz a festésből. Ha a világot akarja a festő ábrázolni, a világot, úgy ahogy van, akkor már előre tudhatja, hogy megbukott. Mert hiszen a világról való szemléletünkben benne van az időbeliség, a hang, szín, íz, szag, tapintható felület, meg ki tudja még mi minden. képében világot teremtsen s abba „a nézőt a maga reális szituációjából véletlenszerű metszete lenne a teljes valóságnak. Akinek valóságábrázolás, a célja, csináljon színes, plasztikus, szagos, ízes pszichofilmet. De ez nem lesz művészet. Le kell mondani a festőnek arról, hogy az érzékelt világ illúzióját adja. De ha lemondott erről, megkapja új vakmerő célját, hogy egyetlen képében világot teremtsen s abba ,»a nézőt a maga reális szituciójából átvarázsolja.“ Ide kell a jelkép. Mindenki volt már ugyanolyan lelkiállapotban, mint a művész, amikor jelképet teremt, csak éppen nem tudhatta, hogy arról van szó. Emlékezzen 218
