Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-01-01 / 1. szám
tosat. Aid hangsúlyozni hátrébb szeret, az ne Jánosozza szegény Szappanosjánost, hanem mondja ki „magyarán“: János Szappanos. Ez nem csak vicc. Van a magyarban ilyen szórendje a névnek. Ha az; a János nem érti első kiáltásra, hogy neki szólnak, akkor szokás a vezetéknevét utánakiáltani, csakhogy akkor azt leírni így kell: János, Szappanos! Viszont az angolok, németek, ha kényelmetlen nekik az ábécérendbe szedett nevekben az előrerakott keresztnév, akkor vonást tesznek és utána írják: Keats, John. Próbáljuk elmondani Adynak ezt a strófáját hangosan: Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek. Ellenőrizhetjük a fülünket ezen a versen, hogy milyen ritmusra van szoktatva. Mert a ma mindenfelé kötelezőnek érzett versmondás így hangsúlyozza: Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek. Mondhatnánk azt is, hogy így van ez jól, ez a helyes hangsúlyozás. Hiszen az értelmét hozta ki a versnek. Kiemelte az utódnak és az ősnek az ellentétes fogalmát. Rokonnak és ismerősnek külön-külön kiemelte az értelmét. A sem, utóvégre az úgyis ott van négyszer is, minek külön hangsúlyozni. Az utolsó két sorban úgyis kihozza a nyomaték, hogy utód, ős, rokon, ismerős mind letagadtatik: senkinek, senkinek. De azért nem árt gyanakodni a fülünkre, hogy ha már a nevekben is hátraveti a hangsúlyt, értelmetlenül, akkor itt sem az értelem diktál, hanem megint az idegen ritmus. Értelmét sem úgy adja ki a vers, hogy az utódot, őst hangsúlyozzuk, hanem az erős tagadást, amibe ezek bele vannak ágyazva. A páros kötőszót különben sem nézhetjük henye előrebocsátásnak, így négyszeresen megütve különösen nem. Utódja, őse, rokona, ismerőse, senkinek, ha ezek a nyomatékos szók, akkor még azt is jelenthetné ez a strófa, hogy senkinek, egy senkinek vagyok vagy nem vagyok utódja, őse és így tovább. Ha mostmár a sem-et fontosnak tartjuk, de azért a tagadott fogalmakat is ki szeretnénk emelni, akkor meg szavaira tördeljük a verset, ritmustalan darabokban buktatjuk ki torkunkon: Sem utódja, sem boldog őse, ez így lehetetlen. Nincs más hátra, mint a tagadások nyomatékára alapítani a ritmust: Semutódja, semboldogőse, Semrokona, semismerőse Nemvagyoksenkinek, Nemvagyoksenkinek. Egybemondhatjuk nyugodtan azt, amit a ritmus eggyé kíván. Még attól sem kell félni, hogy az előretett _ hangsúly benyeli az utód, ős, rokon, ismerős értelmét. A szünet, a csönd, ami jön az ütem után, az ad nekik súlyt, ha nem rikkantunk is rájuk külön-külön. A magyar versmondás ütem elején a hangsúllyal, ütem végén az utána jövő pauzával súlyt ad minden szónak. Henye szót nem tűr meg. A kiélezett jambikus lejtés viszont auftakttá sorvasztja az ütem elejét, a végére meg túlsúlyt rak. Nem az értelem kedvéért, hanem valójában értelmetlenül. 19
