Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-03-01 / 3. szám
BERZSENYI KÍSÉRTÉSE Úgy emlegetem én Berzsenyit, mint ő az első szeretőjét. Elég sokat, elég furcsán és elég hatásosan emlegette. Egyik esszéistánk szerint ezzel az emlegetéssel több hívet szerzett magának a milléneum rózsaszínű mámorban szédelgő közönsége körében, mint olvasatlan összes műveivel. A középiskola immunissá tett az irodalom fertőző hatása ellen, ö volt az első sikeres csábítóm. A befalazott diákot nehéz elcsábítani, de ha sikerül, nem tud többé ellenállni, újra meg újra rájár a kútra. A hetedik gimnázium előtti nyári vakációban esett a találkozás. Nagyapám ásatag könyveit rakosgattam s közben akadt a kezembe a kis könyvecske: Ber’senyi Dániel költeményeinek újabb, 1816-os kiadása, az a kiadás, amelyet Kölcsey olyan csúnyán lepocsékított. Belelapoztam abba is, mint a többibe, de ebből a belelapozásból két hónapi nászút lelt. Jaj, milyen gyönyörű élmények: Nincs itt tiszta öröm bánat nélkül, A jó rosszal van összefonva, Itt a gazdag nyomva van szükségtül, A dicsőség fátyolba vonva. Vagy ez: Rabláncok a földi szenvedések, Melyeket csak a halál szakaszt, Rózsaszálak a gyönyörűségek, melyeket egy őszi szél hervaszt. De nem is mindig egy egész szakasz maradt bennem, még csak egy egész sor se, csak egy-egy csudálatos hatalmú, impozánsan erős kifejezés: ... megizzadtam vaspályáit, megcsókolgattam rózsáit, — isteni szárnyait eléggé nem héj áztathat ja. ő volt az első, akivel olyan nagy gondolatok megizzasztó vaspályáit végig tudtam járni, mint amilyen a Pesti Magyar Társasághoz írt „bölcselmi óda“, ö tanított meg rózsaszálakat csókolgatni, az előttünk nyíló rózsát nem letapodni, ő vele jártak először messzebb szemeim. Általa döbbentem rá, hogy láttam minden időszakaszt, minden földi láthatárt, s vele éreztem azt a nagyszerű ifjúi érzést először, hogy ha örök időket érnék, ennél többet én nem élnék. Ilonkám nem volt, mégis örökre belémragadt: Az én Ilonkám nem nemes, De deli és szép. Ha eddig el nem mosódtak ennek a nászúinak a gazdag élményei, örökre megmaradnak, most már nincsenek veszélyben. Bezzeg izgalmas, pironkodós megpróbáltatás volt szeptemberben idézetekkel teleírt notesszal beállítani az iskolába. Ott hivatalból elvetendő minden költő, bordélyházban szégyenli az ember a menyasszonya deli szépségének emlékeit. De micsoda meglepetés ért! Évelején beleolvas mindenki az új tankönyvbe, még a Pintér-Bence Irodalomtörténet első kötetébe is, még a humán tárgyakból bukdácsoló, zseniális mérnöki tehetséggel megáldott mellettem ülő is. Félszegen, idétlenül feszengve közölte velem, hogy amilyen utálatos a Földiekkel játszó szirup, éppoly nagyszerű, magasztos Berzsenyi verse onnan, hogy: Addig letörlöm könnyeimet, S megyek rendeltetésem pályafutásain. Meg az is stramm, hogy: Bizton tekintem mély sírom éjjelét, Zordon, de óh nem, nem lehet az gonosz. Később kisült, hogy az egész osztálynak Berzsenyi imponált legjobban. Ma már tudom, nem véletlen, nem parciális jelenség. Hetedikes gimnázistának tetszenek leginkább a Berzsenyi erőszavai. Az adoleszcensz filozófiája a Pesti Magyar Társasághoz kételye, ő érzi úgy, hogy látta
