Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-02-01 / 2. szám
FALUJÁRÁS GÖCSEJBEN Nekünk városi fiatalságnak sokkal színesebb képzeteink voltak Göcsejről. Mesébeillő itt minden: idegenforgalmi reklám, rádió, gyöngyösbokréta, újsághír ezt hitette velünk. Amit láttunk, lábunknál fogva rántott vissza bennünket a sivár valóságba. Magyar föld ez, gondos, rögös. Népe nyomorúságban, vesződségben élő. S ez a nép csak ritka pillanataiban tárulkozik ki mások előtt. Ezeknek a megnyilatkozásoknak a titkai izgattak bennünket s űztek idáig. Húsz cserkészfiú, húsz városról szalajtott legény, bizony némelyik csak legényecske, Istenem, milyen reményekkel indulhat egy ilyen útnak s honnan vett bátorsággal? Terítsük csak kifelé: Gutorfölde volt a „lörzsszállás“. Egyesével, párosával vendégszerető magyar házak fogadtak be bennünket, messziről jött senkifiait. Egy-két jószóért. Hogy miért jöttünk, magyarázni se nagyon lehetett s értelme se sok volt még egyelőre. Volt, aki vándorkomédiásnak nézett bennünket s okkal. Mások sokáig bizalmatlan fürkészéssel lesték a pillanatot, amikor kiderül, hogy mégiscsak, valamelyik párt küldöttei vagyunk. De azért délután s ezentúl minden délután, amíg ott voltunk, megtelt gyerekkel az iskola nagyterme, hogy a felesleg ömlött ki, mint a tele csuporból a tej. Bábok, játékok, mesék. Ennyi jó egyrakáson. Érdemes. Alkalom kínálkozott a legényekkel is megismerkedni s délutánonként most már velük is összejöttünk egyszer kevesebben, máskor többen. Láthattuk, hogy gondolkoznak közös kérdéseinkről. Még idegenek voltunk persze s igazán csak a gyerekek fogadtak maguk közé bennünket. De emellett szívesek voltak s bőséggel vendéglátók. erjesztendő körül a „nagyközönségnek“ szántunk egy estet. Igen megtiszteltek bennünket. Hely annyira nem volt, hogy egymás ölébe ültek. Adtunk mindent, amit magyarságunk szeretető tudatosított bennünk: tréfás és komoly dalok, versek, balladák, jelenetek, mókák, játékok, táncok s közbe-közbe egy-pár szó, ahogy pászolt. Kifényesedtek a szemek. A miénk is. Mondtam már, hogy jól éltünk, de ez estétől kezdve, addig a pár napig, amíg még ott voltunk, tenyerükön hordtak. Bátrak lettünk ettől a nagy szeretettől. Vagy tíz nap telt el ebben a faluban, amikor követeket küldtünk a környékbeli falukba, hogy befogadnak-e bennünket Isten nevében egy nap s egy éjjel. Idejük nem sok volt a fontolgatásra, mert a követek után megérkeztünk mi is, doboltuk a gyerekdélutánt s este a felnőtteknek a regős estet. Szállás még nem mutatkozott. A műsor az, amit már láttunk előbb. Az utolsó népdal, amivel befejeztük: Jai Istenem rendelj szállást, Mért meguntam a bujdosást.. . Nem volt szükség több magyarázatra. „Azt a legény két engedje hozzám lelkem, amelyik a királyfit játszotta. Kinéztem én azt mán magamnak“, Szállás nélkül senki sem maradt. De lefeküdni némelyikünknek csak hajnal felé sikeredett. Régi nóta ez már a messziről jött emberről... Gutorfölde, Szentpéterfölde, Ortaháza, Mikefa, Karácsonyfa, Nova, Becsvölgye, Pajzsszeg, Csonkahegyhát egymásután sorjáztak elénk szegénységükkel, gazdagságukkal. Ebbe a faluba mezítlábas gyerekek járnak a hóba, a szomszédba a szegény is gazdagabb, mint itt a „nagygazda“. Láttuk, hogy kik nyugtalanítják a falut s láttuk, hogy kik építik. A kinyílt könyvből olvastunk. Sorról sorra. De szaporodtak a sorok jegyzeteinkben is, A táj jellegzetességei, a 108
