Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
csata el nem következett. Védi az ott elsőként megfutott magyar könnyű lovasságot: “A nagy rendetlenségben nem mutattak nekik helyet.” Különben az egész hosszú beszédnek ez az iránya — és melyik diplomáciai beszédnek nem — mestere céljait és tetteit a legjobb színben feltüntetni, fáradozását kiszínezni, “mert a magyar hadi nép szünet nélkül három éven át hadat kellett járjon, se asszonyát, se gyerekét, se házát, se kertjét azalatt nem látta, csak magát törte, nagy sanyarúságot szenvedett”, míg a szövetségesek: Morvaország, Frigyes király, a braunschweigi herceg nem állták adott szavukat. Aztán pontokba foglalja ura kéréseit: Frigyes király személyesen jöjjön Sziléziába haddal, a nép ezrével fogja követni ott; Tilly ellen is sereget kell állítani, nehogy bajt okozzon; az angol király is készítsen hadat; pénzre is szüksége van Bethlennek. Végül is, ha Frigyes hajlandó rá, a következő feltételek mellett szövetséget köthet a fejedelemmel: 20,000 főnyi haddal induljon Szilézia felé, Bethlen azonnal segélyére jön, megmozdítja a törököt is Ausztria felé, ugyancsak a tatár kánt, “a Királyi Fenség (Bethlen) igen szeretett barátját”, aki 20,000 dukátért hajlandó lesz a lengyelekre törni. Ha Frigyes nem képes minderre, úgy értesítse őt. A dolog veleje azonban az utolsó, hozzáfűzött pontban rejlik: mivel Bethlen 13-szor százezer tallért adott ki önzetlen háborúskodására, úgy véli, joggal kérhet most pénzsegélyt Hollandiától. Újra egy udvarias, dicsérő és bátorító, széphangú levél volt a válasz. Hollandia maga is háborúban és adósságban, nem képes hadat fizetni. “A propozíció megbeszélésre kerülve — mondja az egykorú, cinikus Aitzema — úgy gondolták, hogy Magyarország messze van innen és a múltban több hírt, mint tettet hallottak Bethlen felől; ugyannyira, hogy Móric herceg (az Orániai, aki nem nagyon kedvelte a fejedelmet) azt mondta volna egyszer, hogy őmaga igazán kételkedik abban, vájjon egy Bethlen Gábor valójában létezik-e?” Valóban, Magyarország messze volt onnan. Térben is: a török udvartól a levél két hónapig utazott Hágába és ugyanannyit utaztak Bethlen követei is. Mire Wizkow hazaért (március végén bocsátották útnak, “megbecsülvén egy arany lánccal és medaillonnal, hogy ne menjen egész üres kézzel”). Bethlen már békét is kötött. De nagy volt a távolság a politikai célkitűzésben is: közös hadi akciót csak pontosan körülírt közös célok szülhettek volna. Ilyen azonban alig volt Bethlen és a nyugati hatalmak között: Pfalzi Frigyes érdeke eredeti rajnai birtokának a visszafoglalása volt, a dán király az északnémetországi tengermelléki püspöki javak megszerzésén dolgozott, Hollandia megelégedett Hága munkájával és a közelben operáló hadvezérek támogatásával; Bethlen viszont a Fátráig terjedő magyar területeket akarta visszahódítani (a cseh rebellió leverése után nem remélt többé területet Magyarország határán túl). És Bethlennek rossz volt a híre. A török és a császár közt őrlődő kis Erdély helyzetét nem sokan értették. Messze volt. Vonulásai és gyors békekötései bántották a nyugatiakat. Elfogott levelei publikálása nyomán ország-világ bámult és bosszankodott “kétszínű” politikáján. A török nagy barátja, aki a katolikus császár lányát kéri feleségül, akiért talán katolikus is lenne? Bethlen óvatosságból és gondosságból mindig több vasat tartott a tűzben. És valójában több volt a csalafintaság és kétszínűség diplomáciájában, mint politikájában. ÚJ MAGYAR ÚT —- 90 —
