Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
felek nem voltak. A Kárpátokon való átkelés előreláthatólag megnehezítette a további menekülést, mégis úgy látták, hogy Magyarországon nyílik nagyobb lehetőség nehezen megszerzett szabadságuk megtartására. Az első tervezgetések után már hevenyészett szótárt köröztek a szökési jelöltek között, amelyből nagy szorgalommal tanulták a legegyszerűbb magyar szavakat. 1943 nyarán sikerült az egyik tisztnek egy alaguton át kiszöknie a táborból, s rövidesen követte egy másik, egy nagy ládában elrejtőzve. Mindketten hamarosan átjutottak a magyar határon, ahol igen jól fogadták őket. Egyikőjüket sem szolgáltatták ki a németeknek, ami egyébként sem lett volna összeegyeztethető a genfi konvencióval. Ez a két sikeres kísérlet újból felébresztette a reményt a többiekben, bár a kínálkozó alkalomra egyelőre még várakozniok kellett. Az orosz haderők előnyomulása következtében, 1944 januárjában ki kellett üríteni a stanislaui tábort. Három szerelvényem, 30-40 embert szorítva egy-egy marhavagonba, indították útnak a fogoly tiszteket Északnémetország felé. Kb. 70 embernek sikerült megszöknie az útazás alatt, miután sajátgyártmányú szerszámokkal kifürészelték a vagonok oldalát és alját. Legtöbbjüket hamar elfogták, úgyszintén azt a 30 tisztet, akik a kiürített táborban rejtőztek el. Az újból elfogottak közül harmincán vesztették életüket német sortűz előtt vagy gázkamrákban. Mindössze tíznek sikerült megőriznie a nehezen visszanyert szabadságot hosszú, életveszélyes kalandok után. Miután kiugrottak a vonatból, egyedül vagy kettesben vágtak neki az útnak. Irány: Magyarország. Bujdosásuk közben hamarosan megismerkedtek ukrán partizánokkal, akik a merész vállalkozókat, az érdekeltek nagy meglepetésére, igen ügyesen egy csoportba hozták össze. Tized magukkal vándoroltak tehát a hóval és erdőkkel borított hegyeken át, legtöbbször éjszaka, a magyar határ felé. Január 25-én, egy hóviharos éjszakán, újból kettes csoportokra oszolva lépték át a határt, ahol hamarosan le is tartóztatták mindnyájukat. A viszontlátásnak a toronyai határőrségen örvendezhettek. Miután igazolták magukat, az őrség parancsnoka, egy magyar főhadnagy igen barátságosan és udvariasan kezelte őket, ellátva mindnyájukat bőségesen enni-innivalóval. Ezután szigorú őrizet alatt gyalog indult el a kis csapat a kb. 20 km.-rel távolabb fekvő ökörmező felé, ahol már kevésbé barátságosan fogadták ä hollandokat. A századparancsnok főhadnagy minden ok nélkül ott hagyta őket állani a hóviharban, alig néhány méterre a védett ereszaljától. A “szellős pihenés” után pedig az egész társaságot bezárták egy kis cellába. Ellátásuk olyan rossz volt, hogy a határőrség legénysége is megsajnálta őket és a maga porciójából toldotta meg a foglyok szűkös élelmiszeradagját. Néhány nap múlva sikerült összeköttetést teremteni a Hollandiát képviselő svéd követséggel és az ő közbenjárásukra autón indultak útnak Huszt felé, most már bőven ellátva élelmiszerrel. A kisérő őrmester igen barátságos és megértő embernek mutatkozott és a következő lehetőségeket ecsetelte előttük: Balatonboglárra megyünk vonattal, ahol internálják önöket. Ha megígérik, hogy nem szöknek meg, akkor az út nem lesz kellemetlen. Ha ezt ellenben nem teszik meg, ERDÉLYI: Holland hadifoglyok . . . — 83 —
