Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
ÚJ MAGYAR ÚT concordi bölcs hűvössége nélkül. A Bibliát buzgón olvasta s el volt ragadtatva “fölséges ritmusától.” Shakespeare-ért rajongott. Amint fentebb említettem, a halál misztériuma sokat foglalkoztatta s példaképpen hadd idézzem következő versét: A szépért haltam meg A szépért haltam meg s mire sírboltom megleltem, megtudtam, ki az igazért, ott pihent mellettem. Lágyan kérdezte: “Mibe halt?” “A szépségbe” — mondtam. “Én igazságba” — e kettő egy testvéri gondban. És éjszaka, mint rokonok, gyakran beszélgetünk. Míg moh lepi el ajakunk s eltakarja nevünk. E vers alapján nem nehéz megállapítani, hogy lírai szelleme Platonéval találkozott. A szép és az igaz, akárcsak Keats verseiben, azonos volt lelkének lényegével. Környezete (alighanem családja is) különcnek vélte, pedig nem is annyira különc volt, mint inkább eredeti egyéniség az amerikai kultúrának olyan korszakában, amikor a tipikus romantikus poéták, Longfellow, Whittier és Lowell, intim kapcsolatot teremtettek a közönséggel. Egy Rica Brenner nevű irodalomtörténész szerint “Emily Dickinson költői merengésével függetlenítette magát az őt körülvevő világtól.” Ez az állítás nem egészen találó; a költőnő a maga módján szűk létéből kivette részét. Láthatárt adott a láthatár nélkülinek. Egyik leggyakrabban idézett versének “A Halál hintója” a címe. Magányában kétségtelenül sokszor érezte az elmúlás jelenlétét. Mint ahogy megtanulta, hogy környezetével szembeni lázadását csökkentse, ép úgy megtanulta azt is, hogy a halált tudomásul vegye. Amerikai kritikusok, még azok is, akik más irányban jutottak el az élet s a halál értelméhez s értelmetlenségéhez, ebben a művében hangsúlyozottan azt méltányolják, hogy a halál elvont fogalmát konkrétizálni tudta olyanképpen, hogy a mögötte lappangó rejtélyt avagy a porrá vált semmiséget összeegyeztette a stoikus tudomásulvétellel. Nem tudom, hogy Emily Dickinson olvasta-e valaha is Ronsard “L’élection de son sépulcre” című nagyszerű költeményét, amelyben a francia poéta az alkotó vérmérséklet s élni tudó lélek fölényével s alázatával közelíti meg a halált. A Pléiade nagy költőjének klasszikus műveltségével nem rendelkezett, de akárcsak Ronsard, akinek költeményében a “zöld” a visszatérő jelző, Emily Dickinson -is szerette a természetet s a sír közelében sem űzte ki leikéből, íme a vers: — 32 —
