Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
ÚJ MAGYAR ÚT gyakorlati követelményeivel megküzdenie, bárha a köznapi tényeket nem mellőzte s versei anyagát s horizontját befolyásolták. Sokat levelezett, de nem irodalmi kérdésekről. 1886-ban halt meg. Lavinia nővére ezerkétszáz verset s verstöredéket talált iratai között, míg életében csak öt versét közölték s névaláírás nélkül. Genevieve Taggard amerikai költőnő megjegyezte, hogy Emily Dickinson szemérmessége irtózott a külvilág tapsától s lekicsinylésétől s csupán egy alkalommal fordult kritikai véleményért Thomas Wentworth Higginsonhoz, az Atlantic Monthly című bostoni folyóirat szerkesztőjéhez, akitől azt a tanácsot kapta, hogy hagyományos módon írjon verseket. Halála óta még néhány száz költeményére akadtak. Számos verse “versike”; ám nem nagyígényű alkotásaiban is igaz érzéseinek s gondolatainak igyekezett egyéniségéhez következetesen formát adni. Úgy látszik, hogy Higginson szerkesztőn kívül senki mással nem tárgyalta meg műveit. Több amerikai irodalomtörténész szerint William Dean Howells, a neves regényíró tudott munkáiról s verseit felolvasta Stephen Crane-nek, az “imagist” költői iskola úttörőjének, akire valószínűleg hatott Emily Dickinson. Az elmúlt négy évtizedben sok értekezés s néhány biográfia jelent meg róla. Kötetbe foglalt költeményei s levelei közül ezek a legmegbízhatóbbak: “The Collected Poems of Emily Dickinson,” edited by Martha Dickinson Bianchi and Alfred Leete Hampson, “Letters of Emily Dickinson,” edited by Mabel Leonis Todd és “Life and Letters by Emily Dickinson,” edited by Martha Dickinson Bianchi; az utóbbi két kötetben. A “The Language of Poetry” című tanulmánygyűjtemény előszavában Allen Tate, a számottevő amerikai költő s kritikus ezt írja: “Bár a költészet nem tudomány, mégsem badarság.” Ennek az ironikus megállapításnak tulajdonképpen az az értelme, hogy a huszadik század durván dekadens zűrzavarában naivnak hajlandók minősíteni azt az embert, aki verseket ír vagy olvas. Olyan ez, mintha alchimisták akarnánk lenni modern időkben. S ha valaki “átszellemülten” válaszol a versnek, az ilyen olvasónak “józansága” kétségbevonandó, mert élménynek mond valamit, ami az evolúció elve alapján az emberi lét' hajnalához tartozik. Hogy a költészet tájékozást kíván, beleérzést s lényegét nem lehet helyettesíteni prózában, hogy nemcsak rhetorika, hanem a setétségbe világító gyönyörűség és törvénye szerint köze van a széphez — minderre az efajta “racionalizáló” okoskodó nem gondol. S hadd jegyezzem meg itt, hogy Emily Dickinson gondolatvilágában ép az a logika, hogy csakis költeményeiben meggyőző; ha prózába foglaljuk, felvillanó ötletek s mélázások sorozatának látszik s nem művészi káprázatnak. Hadd jegyezzem meg azt is, hogy a versein átvonuló tragikus érzés, amelytől nem mentes a megértő mosoly, kozmikus sóhajként súrolja azokat, akik a magányt nem érzelgős állapotnak tekintik, hanem a sorssal és saját magukkal folytatott harcban a megoldhatatlan ellentétek árának. Csehov egyik levelében így vall: “Mint ahogy a sírban egyedül fogok feküdni, éppen olyan egyedüli életem is.” Nevetséges volna ezért a vallomásáért s novemberi hangulatú elbeszéléseiért s színdarabjaiért a nagy orosz írót érzelgősnek nevezni. Tisztában volt azzal, hogy legbensőbb énünket a tények kötelessége ép úgy átszövi, mint az érthetetlenség. Aki a költészet “okát” megérti, az tisztában van azzal is, hogy Allen Tate mire — 30
