Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
A maastrichtiek ismerik a múltat, és magukat. Büszkeségük egyenlő arányban van a folklorisztikus ismeretekkel. “Nálunk igazi szárazföldi kultúrát láthat, mikor Utrechtnél még csak mocsár és láp volt.” Nem veszem rossz néven ezt a büszkélkedést. Legalább is, míg Maastrichtban vagyok. Ellentmondani ugyanis nem ajánlatos. Utrecht Az utrechti Willibrord-templom oldalához úgy csimpaszkodnak az apró házak, mint a pendelyes gyermek a jóanyja kötőjébe. Mindig meghatódom, ha elmegyek mellettük. A világos ablakok mögött hallgatnak a templom árnyai: némák, de a házak nekivetik hátukat, mint lakóik tették oly sokszor a történelemben. Az egyetem falán fekete tábla. Kálvinista teológusaink emlékét őrzi. Ha egy sötét sikátorban erre igyekszem, egy elsiető árnyban a régi Apáczait vélem látni, sápadt arcán Erdély művelődési reformjainak gondjával. Rokonom ő, nékem és a többi magyar diáknak, akik szintén holland alapítvány pénzéből tanulunk, s késő éjszakáinkon a magyar kultúra kérdései viaskodnak bennünk, formát és kifejezést keresve. Apáczai Csere János nekünk több, mint példa: ő bizonyosság. Leiden A két szomszédvár: Utrecht és Leiden. Egyenlő múltú, egyenlő hátterű egyetemi közösségek. Talán ezért nem állhatják egymást. Szuverenitás és autárkia; egy sem enged, más sem hagyja. A leideni diákokat előregőrbülő, hanyag járásukról, lagymatag kézszorításukról ismerem meg. Ez nem holmi egyéni modorosság, inkább tradícióvá vált szokás, “mos”, melynek mi csak a többesszámát ismerjük, enyhén eltérő jelentéssel. Nos, a moresre a diák-klubban tanítják meg a “gólyákat”, s mivel a mores emberileg nézve halhatatlan, nem csoda, ha néhány csodabogárral találkozunk. Mores az is, hogy a klubb berendezésén nem szabad változtatni, fotőlyök, asztalok, kupák és zászlók nem mozdítandók el helyükről. Egy jellemző eset: egy harmincéves évfolyamtalálkozón az elnök különösen abban leli kedvét, hogy eltávozásuk óta semmi sem változott a teremben, a fal újrafestését kivéve. Viharos tiltakozás utasítja rendre: a csillárt ugyanis, valami tizenöt éve, mégis kicserélték! Groningen Makacs, erősgerincű polgárok. Szófukar nagygazdák. Itt, északon, sohasem érvényesült a hűbériség. Önálló volt a város, a Martini-toronnyal, klasszikus stílusú városházával, s a piros-fehértáblás máriaüveges megyeházával. Önállóak voltak a parasztok is, csak néha egyenlítették ki a hibás számadást a várossal, természetszerűleg fegyverrel a kézben. Földjük zsíros agyag, virágzik a mezőgazdaság. Van olyan falú, ahol három milliomos gazda is lakik. A fapapucsot megvetik, csizmában járnak. Szótlanok és számítók. Egy adoma: A vasútvonal mellett emberi kart talál két arrahaladó paraszt. Később egy lábszár, majd egy fej is előkerül. “Ez a Klaassen lesz” — mondja egyikük. “Nocsak” — feleli kisvártatva a másik — “csak nem történt vele valami?” ÚJ MAGYAR ÚT — 144 —
