Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
A vágy halála Nyolc éve hány a sors vizén a hullám, Nyolc éve várja lent a mély a hullám, De még megölni nem tudott a vész. Minél vadabb a szél s a tenger árja, Hajóm annál vadabb haraggal állja S mégegyszer annyi háinyatásra kész. Csak egy gyötör, s ha lenne rája mentség, Az elveim, hogy önhitem kimentsék, Lerontanák e gyengeségemet, De nincs erő, mely el ne halna rajtad, Sem öntudat, mely ölbe vesz s elaltat, S ha megremegsz, a lelkem is remeg. Te hangtalan, nehéz személyi rejtély, Ki bús ököllel és zokogva vertél, Mióta minden álom elhagyott, Te kínozol, te hullsz agyamra, vágyam, Az ösztönömbe kényszerítve lágyan A szürke tényt, hogy egymagám vagyok. Legyűr a folyton éhes aktahalmaz, S ha futkosok, csak egy remény jutalmaz: Talán előbbre juthatok megint. Pedig tudom, hogy így haladni gyatra, Az érzelem nem éhezett adatra S ahány adat van, annyi jelleg int. Az ész motoz, rakosgat és cserélget, Figyelve minden Isten-adta férget, Hogy rendszerébe gyűjtse létüket, De látni nem tud öhelyettük, és ott, Ahol sok ügy van és nagyon kevés ok, A számolás megáll s az agy süket. — 122 — V í G B É L A V E R S E I
