Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
ÚJ MAGYAR ÚT után — mivel nem akad elég család, amely magyar gyerekeket kérne — új módszerekkel próbálkozik. Kibérelnek egy jóformán üresen álló kolostort s ott helyeznek el 400 gyereket. Dr. Knebel Miklós pápai kamarás, a csoport vezetője így számol be tapasztalatairól. “Amikor december 20-án megérkeztünk Hollandiába, kegyetlen hideg volt. Szimpla ablakok vannak ott. A hálószobákat nem fűtik s ennek eredménye az lett, hogy 48 gyermek tüdőgyuladásban megbetegedett. Négy apáca nem tett mást, mint foltozgatta a gyerekek ruházatát, amely úgyis rossz volt. Ezekkel a szegény gyerkekkel csak a legnagyobb nehézségek között tudtuk keresztülküzdeni az első pár hónapot — amíg voltaképpen megindult az igazi gyermekakció. Engedélyt kaptam a püspöki kartól, hogy egész Hollandiában prédikálhassak és minden vasárnap négy szentmisén beszéltem hollandusoknak; így kaptam 140-150 helyet egy-egy vasárnap a gyermekek részére.” A kolostori csoportot három hónap múlva családoknál lehet elhelyezni. Utánok még csak nem is gondolnak többet más megoldásra, hiszen dr. Knebel felhívása nyomán mindig elégséges hely áll a rendelkezésre. Amint a r. k. bizottság Knebel Miklóst, úgy a Központi Bizottság •— amely a különállóság miatt főleg a protestáns kapcsolatokra kényszerül támaszkodni mind a két országban — dr. Kállay Kálmán ref. lelkészt, volt utrechti diákot alkalmazta a propaganda munkájánál. Mindketten szószékről, előadásokkal és személyes látogatásokkal ezer és ezer családot nyernek meg az osztrák és német konkurrenciával szemben, hogy éppen magyar gyermekeket kérjenek. Méltán emlegetik a két lelkészt, mint a magyar gyermeküdültetés apostolait! A gyermekek élete Hollandiában A kezdeti, főleg adminisztratív nehézségek és a tapasztalatlanságból származó hibák kb. az első esztendőben kísértenek még visszatérően. Ilyen hiba még pl., hogy először idősebb, 14-17 éves gyermekeket visznek ki. Olyan korban tehát, amikor leginkább rászorulnak a szülői nevelésre és felügyeletre. Ezenkívül otthon legtöbbször nagyon megszokták a háború-utáni kötetlen életet, s így különösen nehezen tudnak alkalmazkodni az új környezet idegenségeihez és rendszeres életmódjához. Fiatalabbak kiválogatásával ez a kérdés önmagától megoldódik. Hogy az első nyelvi aggodalmak mennyire alaptalanok voltak, kitűnik a nagy ijedtségből, amiről már 1920-21 telén hallunk. Nem az a probléma, hogy a gyerekek megértik-e a holland szót, hanem hogy elfelejtik az anyanyelvűket. Sietve keresik az eszközöket a veszély elhárítására. Az első eszköz a magyar gyermekkönyvtárak felállítása egy városban vagy egy körzetben, ahol éppen egy nagyobb csoport tartózkodik. A másik eszköz, az iskola, gondoskodik a nyelv kérdésén túl arról is, hogy a gyerekek lehetőleg ne maradjanak el tanulásukban a külföldi tartózkodás alatt. 1920-26 között — arányosan elosztva — több mint 200 magyar tanítónő vagy tanításra alkalmas más személy vezet “magyar iskolát” a két bizottság támogatásával. Egy időben, pl. amikor többszáz gyerek tartózkodik Rotterdamban, a híres kikötőváros partjain három iskola — 118 —
