Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
— Kérem, jöjjön át a dolgozószobámba és igyék meg velem egy csésze kávét. Szobája nem hatalmas, impozáns terem, nem elkápráztatni akaró “királyi” szoba, hanem egy dolgozó, elfoglalt asszony munkaszobája. Iratokkal teli íróasztal, a kis hercegnők bekeretezett képei, a trónörökösnő mellszobra, a nyitott kandallóban vidáman lobogó tűz. Meghitt, ízléses, barátságos szoba, amelyen látszik, hogy használják. Hogy szívesen tartózkodnak benne. Most arra várok, mikor szemben ülök vele, hogy csenget a lakájnak, esetleg a titkárnőnek, kávéért. De nem csenget. Az alacsony asztalkán álló kávéskannából két csészébe kávét önt, megkínál süteménnyel és cigarettával. Rágyújt, sőt ő ad tüzet nekem is. Az asszonykirály, a menekült magyarok küldöttjének. Megnézi a magyar újságokat, amelyeket elébe tettem. Elmosolyodik: — Olvasson fel belőle. Hogyan ejti ki ezt a szót itt? És ezeket a vesszőket, pontokat a betűk felett? Elismétli utánam a szavakat. Kérdéseket tesz fel, sok mindenre kiváncsi népemmel, hazámmal kapcsolatban. Érdeklődve hallgatja, amit elmondok, nem udvarias fegyelmezettséggel, hanem együttérzéssel, mikor a menekültekről van szó. Negyedóra, félóra telik el és nem szakítja meg az audienciát. Nem is kihallgatás ez, hanem meghitt beszélgetés, kérdés és válasz, érdeklődés és tájékoztatás. Népe irányításában aktív részt vesz, alattvalói körében népszerű, munkabírása, lelkiismeretessége, széleskörű tájékozottsága közismert. Egyszerű, közvetlen, melegszívű és igazságos. Lánykorában Leidenben volt joghallgató. Gyermekeit általános iskolába íratta be, nem különórákat adat nekik. Istenhívő, templombajáró. Az államügyek intézése mellett családja számára mindig van ideje. Soha jobban nem illett még valakire ez a mondás, mint ő reá: “élete zsoltár”. * * * CSONTKERETES SZEMÜVEGÉN ÁT szelíden néz rám a kis, sovány, fekete ember, a brüsszeli fodrászom. Fésűit fehér kabátjának zsebébe sűlyeszti és meglepő kijelentéseket tesz. — A háborúk magva az emberi lélekben szunnyad, s három tulajdonságból táplálkozik: irigységből, hamis szégyenérzetből és önsajnálatból. Az ember nem bírja elviselni, hogy a másiknak többje van, mint neki. Vagyont, hatalmat, sikert, örömet akar belepréselni a saját életébe úgy, hogy a szomszédjának minél kevesebb jusson. A helytelen, hamis szégyenérzet okozza, hogy titkolja az ember a nincstelenségét, az egyszerű otthont épen úgy röstelli, mint az olcsó anyagból készült ruháját, meg a kidolgozott kezét. Pedig az mind nem szégyen. Ha bátran merne szegény lenni a szegény, akkor a keserűség és elégedetlenség nem fűtenék lázadásra. Leemeli a meleg búrát a fejemről és megnézi a hajamat. — Még nem száradt meg egészen. Hogy visszatérjek az előbbiekre: a harmadik tulajdonság az önsajnálat, az első kettőből fakad. Az ember sajnálkozik a saját, nehéz sorsán, meghatódik lemondásán, fáradságos munkáján és összehasonlítja, persze elfogúltan, helyzetét a másokéval. Épen úgy, mint egy államfő az országa helyzetét a szomszéd államéval. Adott ÚJ MAGYAR ÚT — 110 —
