Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
KISJÓKAI ERZSÉBET Beneluxi kaleidoszkóp Belgium, Nederland (Hollandia) és Luxemburg képezik a Benelux-államok egyesülését; az országnevek kezdetéből formálták a Benelux-szót. A három kis ország erősebbnek, biztosabbnak érzi magát ilyen triumvirátus keretében, mert a közös érdek egybetömörítette és tekintélyesebbé tette őket. A második világháború befejezése után friss szellem és újult erő ébresztette fel e három népben a felelősségérzetet és a közös munka eredménye megmutatkozik gazdasági és kultúrális életükben egyaránt. A Benelux-államokban közel tízezer magyar él, ezeknek 60%-a belgiumi lakos. Csoda, hogy épen Belgium és Hollandia, a legsűrűbben lakott országok fogadtak be ennyi magyart, de csoda az is, hogy ez a jelentős magyar csoport így bele tudott illeszkedni ebbe a merőben idegen és szokatlan környezetbe. Ha csak Hollandiát vesszük, látjuk, hogy a holland nép erős cselekvő hajlama, kitartó józansága, semmit “mellre nem szívó” derűje, olykor megszokásnak látszó vallásossága óriási ellentétben áll a magyar gyors észjárás és sziporkázó szellem állandó tervezgetésével, a magyar erős fantáziájával, érzelmességével, hősi, bátor, sokszor virtusos kiállásával, a dolgokat a szívéből és szívére vonatkoztatott szemlélésével. És mégis megvetette itt lábát a magyar. Miért? Talán épen azért, mert két külön síkon mozognak:'a hollandus és ő. A hollandus évszázadok óta harcol a tengerrel és a világpiac többi kereskedőjével; nemzeti vagyonára, jó nevére, becsületes múltjára nem büszke, ezt elkönyveli, természetesnek veszi, sikereit magától értetődőnek tartja. A magyar nem állja meg, hogy olykor vissza-vissza ne tekintsen, mert dicső és hősi múltjából úgy táplálkozik ma is, mint forrásból a szomjas szarvas nyer felfrissülést. A hollandus alig emlegeti történelmi nagyjait s ha beszél is róluk, mint például középiskolában a tanár, ezt józanul, teljes tárgyilagossággal teszi, tényeket, emberi erényeket és gyarlóságokat egyaránt sorol fel a történelmi órán. Múlt, név, származás jelentéktelen előtte, csupán a Ma eredményeit értékeli. Ezzel szemben tradíció, név, történelmi események, dátumok, a hősök tisztelete úgy belenőtt a magyar nép életébe, mint az örökzöld a tölgyébe, mely már nem csak törzsére, de gyökerére is ráfonódott. A hollandus nem emlegeti hazáját, népét beszélgetések során, de honfitársaihoz mindig barátságos, segíteni kész, elnéző. A magyar kész meghalni hazájáért bármely pillanatban, de honfitársaival szemben kritikus, kötözködő, néha ellenséges. Tehát ha a hollandus számára a haza egyben nemzetet is jelent, a magyar ezt elhatárolja élesen, mint két, külön fogalmat, és mintha minden magyar egy-egy külön kis Magyarországban hinne, amelyért élni s halni képes, de még nem ébredt rá, hogy a közösség az egyének összeolvadásából képződik, vagyis a nemzet nem más, mint honfitársaink egysége. S hogy az értelemnek le kell győznie az ösztönt, a haza és — 108 —
