Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-02-01 / 2-3. szám

SZÉKELY SÁNDOR

Magyar festő emigrációban: Polonyi Elemér és művészete

Az idegenbe szakadt magyar képzőművészek hosszú sorából Polóny Elemér festőművészt mutatjuk be lapunk olvasóinak s adunk némi ízelítőt ennek az igen tehetséges, sajátosan egyéni utakon járó, magányos festőnek a művészetéből.

Polóny Elemér a magyar vidék szülötte. Gyermekkorának eszmélése, csírázó kíváncsisága, mélyről fakadó félelmei és örömei párhuzamosan haladnak az első világháború, a forradalom, majd a háború utáni Magyarország megpróbáltatásaival, mély nyomokat, vésve az érlelődő lélekbe, mely már ekkor tisztán mutatja szándékát a jövő felé. A kisváros fülledt és minden irányítást, tanítást nélkülöző levegőjéből a természethez menekül, azzal köt szoros barátságot s az inspirálja nyughatatlan lelkét. A természet segíti őt legközelebb jutni azokhoz az ideákhoz, melyeket addig csak könyvekből ismer. Iskolái után a kecskeméti művésztelepre kerül, majd Aba Novák Vilmos tanítványa lesz s ekkor egyszerre feltárul előtte az a világ, amelyről álmodott. Rövidesen bejut az akadémiára, hol Rudnay Gyula lesz a mestere. E kiváló mester vezetésével gyorsan szárnyra kap s elindul abba a művészi világba, melynek lényege összeesik a harmincas évek Magyarországának szociális lelki tartalmával. A természet) és a magyar nép találkoznak benne, — a természet nagyszerűsége olvad össze benne a magyar nép, a magyar paraszt tragédiájával. Épúgy átéli egy égnek nyújtózkodó fa sorsának tartalmát, egy szelíd domb csend jét, vagy viharzó hegycsúcsok magányát, mint egy nép örömét, fájdalmát, életét, tragédiáját. Az ember és a művész forr benne össze ezekben az években. Felismeri az élet egységében rejlő fizikai, érzelmi és szellemi valóságokat, megragadja ezek együttműködésének harmóniáját. A fizikai valóság, mely kívülről befelé az érzelmekre és érzetekre hat, a művész számára színt, formát és kompozíciót jelent. A szellemi valóság pedig az intellektus útján kitágítja e fizikai rendszert, felsorakoztatja és rendszerezi azokat az érveket, amelyekkel a művész kifejezésre akarja juttatni az egyénnek a világhoz való személyes viszonyát.

A fizikai valóság a dolgok és az élet szépségére tanítja meg a művészt, az érzelmi élet ezt a szépséget formálja át a maga képére, absztrahálja mindazt, amit a létező világ feléje sugároz. De amit a művész ezekből visszaad, az — mint Michelangelo vallotta — csupán saját fájdalma.

E fájdalom nyilvánul meg Polóny ezidőszerinti képeiben is. Nem fél borúsnak lenni, nem fél a halált ábrázolni. Nem keresi a lágy, anek dótás ízű jeleneteket, hanem lázas erővel veti vászonra a tragédiát. Ekkor még az élő élet tapintható formáival ábrázol. 1938-ban, mint legkiválóbb növendék az Akadémia aranyérmével lép ki az életbe, de már ek— 92 —