Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
ŰJ MAGYAR ÚT abban a sívár kis faluban, ahol menekülésük első hónapjait töltötték? Ahol fát vágott és vizet hordott a bajor parasztnak? Ahol folyton éhes volt. És azon panaszkodott, hogy az árnyékszék szaga behúzódik a szobájukba. És zúgolódott és szitkozódott, hogy belepusztul a nincstelenségbe és jövőtlenségbe. Mit akar még? Ebbe az emberbe már belegyökerezett az emigrációs betegség: az elégedetlenség. Elmúlt már közös életüknek minden kedvessége és szépsége. Alig szólnak egymáshoz. Csak a pénzügyi kérdéseket tisztázzák, csak a programmokat állítják össze közösen. De ami ezen túl van? Mikor is ölelte meg az ura utoljára? Három hónapja? Négy? Legjobb, ha elválnak. Ha visszamennek Nizzába, be kell adni a válókeresetet. És mi jön azután? Semmi. Szereptanulás, felvétel, bemutató. Szereptanulás, próba, felvétel . . . Mindig ugyanaz. Ára van a sikernek. Az ember elfelejt ember lenni. — Induljunk — mondta halkan és kis ásítást nyomott el, mikor felállt. István a felesége profilját nézte lopva, mikor újra egymás mellett ültek az autóban. Aggódik-e vájjon az anyjáért? Ezen az ápolt, üde arcon egyetlen rezdülés sem zavarta meg a harmonikus derűt. Kis érdeklődés csak akkor villant meg rajta, ha meg akart előzni egy másik kocsit. Ilyenkor diadal csillogott a szemében: íme, lemarad a másik, mert az én motorom jobb, a legújabb típusú kocsi megbízhatóbb és többet bír, mint bármelyik itt, az úton, én meg tudom venni az ilyen autót, hiszen mindent meg tudok vásárolni, el tudok érni, enyém a siker, a diadal, az élet minden öröme! Langyos szél lengedezett, a férfi mégis fázni kezdett. Szamár vagyok, szidta saját magát, mit érzelgősködöm itt, hiszen jól megy dolgom, remekül szabott öltönyben ülök ebben a luxuskocsiban egy gyönyörű és világkarriert csinált asszony mellett, aki a feleségem, mindenki megbámulja Mirát, az autót, az én arany cigarettatárcámat és irigyelnek engem. Mire jó ez a buta, szentimentális melankólia? De a keserűségtől nem tudott szabadulni. A kórházban figyelte Mirát, aki a falhoz dőlt és lehúnyt szemmel hallgatta az orvos közléseit. Anyja tehát utolsó óráit éli. Megint szerepet játszik. A szája reszket, a pillája verdes. Ugyanígy játszotta el nagy jelenetét utolsó filmjében. Az orvos kitárta az ajtót. Mira előre lépett, de megtántorodott. — Támaszkodj rám — nyújtotta feléje a karját és belülről nevetnie kellett, mert már ő is beleilleszkedett a jelenetbe, az orvos miatt. A folyosón olyan lassan mentek, mintha Mira lett volna a nagybeteg. Az orvos kinyitott előttük egy ajtót és beléptek a tágas terembe, ahol fehér ágyak álltak egymás mellett. — Ó — dermedt meg Mira — hát nem külön szobában . . . ? — A beteg kívánta így, drágálta a másikat. Fiatal ápolónő futott feléjük. — Én is magyar vagyok, művésznő! És büszke vagyok és boldog, hogy most a művésznőt személyesen is, ilyen közelről . . . De Mira már nem hallgatott rá. Tekintete döbbenten meredt a feléje közeledő alakra. — Terus! — 402 —
