Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
Az ő tanítása voltaképen csak ez — semmi más. Egy alakban akartam példát állítani a magyarság elé a régiség előnyeiről és értékeiről. S már ott kísérleteztem ennek a régiségnek — hogy úgy mondjam — genealógiai indokolásával. Szentgáli Illés egy 41 éves apától és egy olasz vándorszínészlánytól származik, akinek atyja egészen a XVIII. század első feléig viszi le a regény átélőjét. Aztán pedig maga Szentgáli Illés válik oly rendkívül öreggé, hogy életében nagy, távlatos mélységek nyílnak, amikről a fiatalabbaknak, kik környezik, fogalmuk sem lehet. A magyarság történeti helyzetének lényegpárlata ez az örgember. Mi is, akárcsak ő, oly dalt mondunk “világ hallatára, melynek égen, földön ne légyen határa.” S vájjon minő forrásból merítjük mi ezeket a különös, hallatlan és halhatatlan, időtlen és idős mondanivalókat? Amit fűi nem hallott, a szem meg nem jára, Azt én írva lelém lelkem asztalára. Hanem lényeges mondanivalónk egészének oly köze van a “modern” valósághoz, hogy könnyen foghat el a kishitűség. Hatalmába is keríti Szentgáli Illés összes leszármazóját, a lelkes Istvánt, a tudós Ignácot, a kedves Rudolfot és a praktikus ifjabb ülést, akik mind oly nagyon mohón szeretnének e világból való, normális és modern emberek lenni, hogy ebben — tönkremennek. Ám ő, az ős — kivétel. Nem mintha nem kellene sokat szenvednie neki is. Ám ő megkerülte a világot, hogy aztán egy hosszú és lázadozó — renitens — öregekoron át naiv és csodálatra méltó makacssággal ismételje a “világ”-ról mit sem tudó környezete előtt újra meg újra néhány mondatát, — oly szavakat azonban, melyeket ő tud egyedül. S ide, ebbe a mélységbe, nyúlik le okozatában nemcsak a Széchenyi-, nemcsak a Vörösmarty-tragédia; nemcsak a romanticizmust követő felhígulás, hanem egész felemelő példaszerűségében a Dudith-győzelem is. A XIX. századi nemzeti valóság alakjai ugyanis egy európeista álalakúság áldozatai voltak, — kivétel nélkül; viszont a világmagyar — ez a magyar és latin ősök nemzette szintézis — nem kívánt más lenni, csak sajátmaga. Ez alakkal voltaképen azt az ideált ágyaztam bele a XIX. századba, amelynek abban dominálnia kellett volna, jóllehet hiányzik onnan. Az Istvánok, ifjabb ülések, Ignácok és Rudolfok mind a nemzeti valóság alakjai, — az öreg ülés az én fikcióm. Ő a világmagyar, amilyen talán az egy Dudith Andráson kívül nem is élt soha. Dudith alakjáról a “Mi Magyarokéban írtam; problémája a XVI. századba vinne vissza minket s ilyen mély régiséget illetni most nem szándékom; elég, hogy lefelé vezetnek már Szentgáli ülés mondatai is, melyeket a hős régi voltának okán tud és mond ki. Régi voltának okán pedig általában gúnyolódónak és közömbösnek hat, holott kiváltképen gazdag érzelem- és képvilágot hordoz magában... Ady egyik látomásában megközelítette és megrögzítette a magyarság nagy Démonát, aki “bíborpalástban jött Keletről a rímek ősi hajnalán”, és ezt az alakot ős kajánnak nevezte el... (Folytatjuk) FERDINANDY: A magyar néző IV. — 397 —
