Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
ÚJ MAGYAR ÚT steppe-övezet. Mind az éghajlat, mind a növényföldrajz szempontjából a Közép-Dunamedencéje volt utolsó nyugati nyúlványa, amely az atlanti és földközi-tengeri Európának már majdnem a szívében fekszik. A steppén azonban a szelídített állatokat nem lehetett istállóban és szűk kerítések között tenyészteni, hanem csak ősi életmódjuknak megfelelően, nyájakban. A téli és nyári legelők közti tervszerű vándorlások során az állatok összetartásában és terelésében a hátasló óriási könnyebbséget jelentett a pásztornak. A zord steppeövezetben csak ez tette lehetővé a megélhetést nagyobb embertömegek számára. Az emberi művelődésnek evvel új fejlődési vonala indult el. Az egyik vonalon a falu-kultúrának város-kultúrává való emelkedését látjuk. A városban az ember maga is egyre jobban domesztikálódik és eltávolodik a természettől. A másik vonal egész más, majdnem ellenkező irányba halad és a pusztamezők nomád kultúráját a lovasnomádság fokára emeli. Itt nemcsak az állat, de az ember is megőrizte függését a természettől és kapcsolatát az ősidőkkel. A steppekultúra tehát a háttérbe szorított népek kultúrája volt, azoké, amelyeknek nem jutott hely a napos oldalon. Ezért René Grousset, a steppék világa történetének egyik legkiválóbb ismerője, nem alaptalanul hasonlította a lovasnomádok és a letelepült kultúrnépek közti ellentétet a proletárok és kapitalisták közti feszültségekhez. A lovasnomádok egységes életmódját nem a közös származás, faji vagy nyelvi tekintetben egységes csoporthoz való tartozás alakította ki, hanem a táj, illetve jobban mondva a steppe nagyméretű külterjes állattenyésztésének szükségletei és követelményei. Ezen a gazdaságilag meghatározott egységen belül azonban számos árnyalat volt. Az eltéréseket részben a steppeövezetben is meglévő éghajlati és tájbeli különbségek okozták, részben pedig más művelődési körök befolyása, amelyekkel a lovasnomádok érintkezésbe kerültek. így gyakran foglalkoztak messzeágazó karavánkereskedelemmel, vagy legalább is részt vettek benne. Főként Keleteurópában pedig megismerkedtek a földmíveléssel és a városszerű téli szállásokkal is és lassanként félnomád életformára tértek át. A steppei élet a lovasnomádokban kifejlesztett olyan képességeket és eszméket, amelyek sorsukra döntő befolyást gyakoroltak és egyes népeket világpolitikai jelentőséghez juttattak. Első helyen a lovasnomádok közismert harcratermettségét, sőt harciasságát kell említenem. Ennek magyarázata világos. A legelők és nyájak védelme állandó harcrakészséget követelt. A gyors meggazdagodásra vagy a népesség szaporodása esetén az életszínvonal jelentős süllyedésének megakadályozására különben is csak egyetlen lehetőség volt: a háború. Többnyire megelégedtek kisméretű, közönséges rablóhadjáratokkal. De ha egyszer tudatára ébredték teljesen erejüknek és feltűnt egy igazi vezér, akkor meg akarták hódítani az egész világot. Annál is inkább törtek a világhódításra, mert a legtöbb lovasnomád nép vallásos világképe csak egyetlen égi Istent ismert, akinek földi szolgálója és eszköze, az isteni akarat végrehajtója ép az ő uralkodójuk volt. Attiláról mondják, hogy büszkén a világ pörölyének nevezte magát. Az Istent ugyanis gyakran mint a világ kovácsát képzelték el. Ez talán irá— 380 —