Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-09-01 / 9-10. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

fatálisán követi a maga irányát. Whitmanban a jövő emberének revelációját látom.” Szabó Dezső találkozása az amerikai költővel olyan sorsszerű volt, mint Ady romantikus találkozása Vajda Jánossal a váli erdőben, viharos téli éjszakában. Érdemes felidézni Szabó Dezső szavait Walt Whitmanről, mert plasztikusan ragadta meg az amerikai költő ma is kevesek által értett világát.

Walt Whitman, a jövő embere írta: Szabó Dezső

Walt Whitman tartalma röviden a következő: Az élet nem szisztéma, hanem magát folyton újjáteremtő sokféleség s a legvilágölelőbb szisztéma is csak egy incidense e sokféleségnek. Minden élet egyszersmind emberi élet s az ember a sokféle élet egysége. Minden dolog egyenlően fontos, szent és igaz, mert minden konstruktív része az életnek. Egészség, betegség, halál, erény, bűn mind új életté futó életfolyamatok az örökös levésben s egyikről sem tudjuk, hogy mik voltak és mivé lesznek. (Hogy ezek a gondolatok a költészetben milyen újak voltak abban az időben, mutatja az az általános elképedés és megbotránkozás, amit Whitman fellépte okozott.) Az élet folytonos rohanás, nem tudom honnan, nem tudom merre s minden ember egy pillanatnyi keresztmetszete ennek az univerzális életzuhatagnak. Testvére minden tüneménynek, kavicsnak, búrjánnak, állatoknak, mert minden csak mint elevenen történő humánum létezik benned és általad, a változáson, halálon át rohannak új életté s te is velük. Ennek az életnek két alapfeltétele van. Az egyik a demokrácia, az egyéni princípium: szabad pálya engedése a rohanó erőnek. A másik a szolidaritás: minden csak annyiban él, amennyiben én élem, amennyiben életem része, így mindenben magam szeretem és minden szeretetben az én életem gazdagul. A szolidaritás, a haladó erők egymáshoztapadása élettani, a tüneményekben bennrejlő alapszükségesség.

Demokráciát és szolidaritást fog énekelni ezután a költő, a jövő felé forduló arccal. A múlt és jelen is csak a jövő eleme, mint ahogy kezem lendítése része az eldobott haladó golyónak. Demokrácia és szolidaritás tágítja ki a költészetet az élet integráns visszaadására. A költészet ezentúl úgy fogja visszaadni az egész életet, mint ahogy a mozgókép visszaadja az erdőt vagy a tengert, minden titkos rezzenésében, viharos felkavarodásában: mozgásában, mert minden megállapodás absztrakció. Minden dolog él és minden dologban fut az élet: versed legyen az univerzális élet lázas lüktetése.

A szavak nem számítanak, mondja Whitman. A verseimben rejlő hajtó, alakító erő az én költészetem. Folytonosan mindenre kitágult szemén átmegy az élet s szabálytalan, ritmikus darabokba szakad költészetévé. Különös, szeszélyes forma ez: a Whitmanban történő Universum tovalüktetése. Némely verse a látott tünemények puszta felsorolása, de hajlásúkban, levésükben, úgyhogy mégis mozgás, mégis új és egész élet.

Whitman szereti Kozmosznak nevezni magát. És tényleg, ha kozmosznak lenni azt jelenti: megélni mindazt, ami bármely ember érzékében és szellemében történhetik, magunkra élni minden dolgot és minden em— 366 —