Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
ÜJ MAGYAR ÚT kíséri a kutató. Bár ez az eljárás az egyes korszakokon belül többnyire a leíró módszert követi, az így nyert tudományos képsorozat a történeti egymásutániság következtében és a tudományos tanúságok gondos levonása után fejlődéstörténeti következtetések, szabályosságok levonására fog vezetni. Mindehhez a tudományos vizsgálódáshoz a nyelvtudomány minden elérhető és igénybe vehető forrást megközelít. Az élő nyelv anyagát a mai, rendkívül fejlett technika segítségével gramofonlemezekre, hangszalagokra, hangosfilmre, röntgenfilmre rögzíti s a technikai hanganalizis számos módszerével elemzi. A beszédfolyamatokat az élő, beszélő ember beszédképző mozgásainak és szervi működéseinek vizsgálata céljából az ajak, a nyelv, a lágyszáj padlás, a hangszalagok, a tüdő működését a legfinomabb részletekig feltüntető filmeken, röntgenfilmeken, stb. vizsgálja. Ilyen módon a modern nyelvtudomány hatalmas anyaggal támogatja a történeti nyelvtudományt, amely a régi, nyomtatott és írott nyelvi anyag (kódexek, krónikák, oklevelek, szórványemlékek, stb.) meglehetősen elhatárolt és hiányos szókincsének, mondattanának s a történeti korszakok változó helyesírási és egyéni írásjellegének sokszor igen bonyolult kielemzése és lehántása után próbálja leírni, szabályosságokba rögzíteni és e szabályosságok vagy tendenciák bizonyos fokú visszavetítésével eredeti állapotukig visszakövetkeztetni az egyes nyelvek, nyelvcsoportok, családok és törzsek fejlődésmenetét. Az a tapasztalat, hogy a ma élő nyelvek különböző rétegei, nyelvjárásai az illető nyelv általános állapotánál sokszor jóval régebbi nyelvi állapotot tükröznek, szókincsükben pedig gyakran letűnt kulturális korszakok civilizációs elemei (kultuszai, szokásai, eszköznevei, munkamódszerei, stb.) maradtak fenn, a nyelvtudósok figyelmét egyre nagyobb mértékben fordította a népnyelv és a nyelvjárások kutatása felé. Ma már majdnem minden művelt nyelven hatalmas, külön-külön több millió szóadatot tartalmazó népnyelvi gyűjtemények vannak, amelyeknek kutatásában a legmodernebb fonetikai, szóföldrajzi, jelentéstani, stb. szempontok keverednek a nyelvtörténeti vizsgálat szempontjaival. * * * Ha a magyar nyelvtudomány állapotát vizsgáljuk, azt kell mondanunk, hogy a második világháború végén, ha ilyen mértékkel nem is oldotta meg feladatait, de felismerte azokat és éppen azon volt, hogy minden vonalon egyre növekvő arányban megfeleljen a korszerű kutatás igényeinek. Éppen megindultak a modem fonetika hangelemző és beszédkutató vizsgálatai. Csfiry Bálint Szamosháti Szótára példát adott a magyar népnyelvi szókincs teljességre törekvő felgyűjtésére. Az 1942-ben tartott első népnyelvkutató értekezlet felosztotta a magyar nyelvterületet az ország négy, majd Kolozsvár bekapcsolódásával öt egyeteme között s hamarosan megindultak a Magyar Nyelvatlasz előkészítő felvételei. Hasonlóan nagy ütemben fejlődött a magyar helynévgyüjtés is. A történeti nyelvtudomány a korábbi, csak bizonyos jelenségeket kutató és szemelvényeket vagy részleteket közlő módszer helyett rátért az eredeti forrásanyag fakszimile-kiadásaira (így jelent meg a Jókai- és az Apor-kódex), az Akadémia folytatta a Gombocz-Melich-féle Magyar Etimológiai Szótár és az Akadémiai Nagyszótár munkálatait, melyekben egyrészt a magyar — 356 —