Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-06-01 / 6-8. szám

KÖNY V SZEM LE

Szekfű Gyula

1883-1955

Csalódásokhoz szokott szemünk az utóbbi években egyre gyakrabban vetett kérdő pillantásokat korunk legnagyobb magyar történetírójára: Szekfű Gyulára. A választ váró fürkésző tekintetek közül a többség önámító rövidlátásból eltakarta a Szekfű-probléma mélyenkúszó gyökereit. A politika olcsó fegyvertárából kovácsolt magának megtévesztő érveket. Ezt tették 1945 előtti ellenfelei is, akik önigazoló “úgy-e megmondtuk” felkiáltással állnak most a Szekfű-kérdés elébe, a testi hibát kigúnyoló “vaksi” jelzővel illetik a történettudóst, elfeledvén,, hogy nem is olyan régen még őket is hasonló, ha nem nagyobb szín vakság ejtette mágikus hatalmába s tette alkalmatlanná a magyar sors történeti elemzésére. Volt hívei, ilyenek 1945 előtt szép számmal akadtak, most megtorpannak a történetfilozófus Jánusz-arca előtt. Önvád mardossa lelkűket, kínzó gyötrődés, vajon miért nem láthattak bele a történész világnézeti fejlődésének a külvilágtól gondosan elzárt hátterébe. Ezek egyedül a mindenható Gondviselésre szeretnék bízni Szekfű Gyula megítélését. Mindkét látásmód az érzelmek ösztönös rezdülésében merül ki. Nyílt szembenézés helyett óvatosan megkerülik a vészthozó, kiálló szírieket, mintha csak tükörsima felületen mehetne végbe a társadalmakat mozgató elméknek a valóságban ritkán egyenletes fejlődése. Következő sorainkban, a véglegesség igénye nélkül, megkíséreljük a Szekfű-probléma fínomszálú gyökereinek a feltárását.

Még csak néhány elme szőtte gondolatait a milléniumi Magyarország benső gyengeségét eltakaró közjogi harcokról, vette észre a pohárköszöntők csillogó retorikája és a valóság kiáltó ellentéteit, mikor 1883. március 23-án, Székesfehérvárott, megszületett Szekfű Ignác ügyvédnek Gyula fia, aki 1904-ben, mint az Eötvös-Kollégium tagja, szerezte meg történelemtanári oklevelét és doktorátusát a budapesti tudományegyetemen. A Nemzeti Múzeum, majd az Országos Levéltár szolgálatába lép, nem sokkal utóbb a bécsi udvari, illetőleg állami levéltár tisztviselője, 1912-ben allevéltárnok. Első tanulmányaival, jóllehet a korabeli adat- és tényközlő pozitívizmus jegyében születtek, magára vonja a szakemberek figyelmét. A századokkal előbb élő Szamosközy István történetírói munkásságának kritikája (1904) azonban ugyanúgy nem érdekelhette a művelt rétegeket, mintahogy visszhangtalanul jelent meg az árpádkori társadalom egyik pilléréről, a familiárisokról és serviensekről írt (1912) remekbeszabott tanulmánya, mely őrtoronyként emelkedik ki a hasonló témával foglalkozó Tagányi-Erdélyi vita személyeskedésig fajult talajából. Érvényesülni akaró nyugtalan természete és a romantikus-liberális történetírás túlzásai hamar elvonták figyelmét kezdeti érdeklődési körétől, a napi politika hullámveréseitől távol álló közép- és újkor eleji források kritikai vizsgálatától. Megírta “A száműzött Rákóczi”-t (1913). Egycsapásra egyem— 331 —