Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
VÍG BÉLA VERSEK BÚCSÚZTATÓ Laci bátyám halálára Dús hajad öszbecsavarta a gond S letarolta a mostoha visszahatás. Felrepedeztek a homlokodon Konok életed istenes ösztönei. Büszke szemöldökeid lekonyultak, Akár a halálban a kései fű, S bús, csodatört szemeidben a dac Megalázva tekint a beteljesedett nap, A hang, az igézet, az Isten elé. Mondd, öreg, az vagy-e még, aki régen: A harcos, a látnok, a lelkesedő? Vallod-e még, hogy a lét hivatás, Az erény örök és a halál jutalom? Vallod-e még, hogy a test, ha bitang is, A lélek, az emberi lélek igaz? Hol van a rend, amely élni jelölt? Hol van a vágy, amely átitatott? Hol van a hév, amely ösztönözött? Hol van a hit, mely a mélybe merítve Lemeztelenítve magadhoz emelt? Hol van a célt kereső szeretet, Mely a társadalomra terelte figyelmedet És befogadta a társaidat? Azt, ami volt, a jelen letiporja S az egykori lét soha helyre nem áll. Mások az emberek és a világ. Gondolatokra ma nincsen idő. Boldog a gyáva s az alkudozó. Boldog a gazdag, a csirkefogó. Boldog a huncut, a kétkulacsos. — 315 —
