Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-06-01 / 6-8. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

elvekért s eszmékért folytatott küzdelemben a tűrhetetlen kötöttségtől úgy tudunk megszabadulni, ha emberi gyarlóságunkban is önámítás nélkül építő szándékkal önmagunkban bízunk. Ez az akarat erkölcse. Más a gyakorlati kudarc s más a lélek ténfergése, vagy ha úgy tetszik, az idegek otthontalansága. Az utóbbi cinizmusra indít. Ismétlem: fontos az, hogy önmagunkban bízzunk önámítás nélkül, s ez az elv, mert “a priori” erkölcsi princípiumot tételez fel, elkülönít Jean-Paul Sartre existentializmusától. Sok egyéb is. Az önbizalom nem önhittség, nem nagyzási hóbort; a szociális lelkiismeret egyik fajtájának mondanám, mert elismeri a mások jogát önbizalmukhoz s az ilyen gondolkodás együttműködést eredményez. Ez nem jelenti azt, hogy ennek a felfogásomnak minden esetben érvényt szerezhettem, de igenis jelenti, hogy az amerikai légkörben hű maradtam önmagamhoz, még ha a körülmények meg is akadályoztak alkotó énem kiteljesedésében. Sokszor gondoltam arra, hogy az igazságtalanságokkal, boldogtalansággal, förtelmekkel, kétségbeeséssel s kínzásokkal sújtott Európában így lett volna-e? Képes lettem volna-e a sors útján az egyéni akaratra támaszkodó irányjelzést követni? Ki tudja: hátha éppen az egyéni s társadalmi nyomor anarchiájában találtam volna el ezt a hangot, amellyel, mint magyar elbeszélő és költő, a prométheuszi függetlenség elvét látomásaimnak megfelelően fejeztem volna ki! Ki tudja? . . .

— 244 —