Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
c versében? “Az ember fáj a földnek.” Gyakran azt éreztem, mintha az évszázados magyar keserűség és bánat nem fájna az idegen földnek. “A kínokat csak saját testünkben érezzük” jegyezte meg Thomas Hardy, az angol regényíró, “s azért bírják ki az emberek s a nemzetek a háborúskodást. A mások szenvedését elképzelhetjük, de nem éljük át.” Mindezzel azt akarom mondani, hogy nem egyszer igen kemény diónak bizonyult a tanulmányok elhelyezése. Az a körülmény, hogy tekintélyes irodalmi s tudományos folyóiratokban sikerült a tanulmányokat megjelentetni, arra vall, hogy sok esetben elhárítottam utamból az “exotikus magyarsággal” összefüggő tévhitet; arra is vall, hogy kellő érvekkel megközelíthető a folyóiratok szerkesztőinek tárgyilagos judiciuma, ha nem is mindegyiké. Számolnunk kell azzal, hogy ami nekünk szép és értékes, őket esetleg nem érdekli. Olyik tanulmányt, teszem fel a Molnár Ferencről szólót, az író amerikai sikereinél fogva könnyen tudtam elfogadtatni; az Arany Jánosról szólót csak többszöri kísérletezés után. Más középeurópai vagy délkelet-európai írókat elemező értekezések elhelyezése alighanem hasonló nehézségekkel jár. A kritikusi vélemény az, hogy túlsók a couleur locale műveikben s nem elegendő az univerzális jellegű szenvedély vagy komikum. Igaz, hogy Francis Bret Harteról vagy Mark Twainről is ezt lehetne mondani; ám ők angolul írtak, ami nemzetközi téren egyértelmű a helyzeti előnnyel. Meg kellett tanulnom, hogy a magyar illúziókat meghódítsam a magyar értékekkel s meg kellett tanulnom azt is (ami nem magyar erény), hogy a türelem átütőbb érv a türelmetlenségnél. Angolajkú környezetben élek s olykor az az érzésem, mintha anyanyelvem, akár a római praetor, aki rangban a consul után következett, az angol nyelv mellett ilyen szerepet töltene be sorsomban. De aztán ráébredek arra, hogy ez az értelem káprázata; örökségem a magyar nyelv s ennek az örökségnek életképességét a valóság sem tudja megszüntetni. Néha az anyanyelv a melankólia lelki súlyával nehezedik rám. A hazai romokra gondolok, a lidérces békés hazára s magyarul búcsúzom tőle. Máskor, mint a szavak morfinistájában, elhatalmasodik bennem fájdalomcsillapító gyönyöre s ekkor két angolnyelvü előadás vagy monográfia között kikívánkozik belőlem a magyar költemény. Megesik, hogy az anyanyelv szívóssága szertelennek tűnik; ilyenkor felkeresem a város magyar negyedét s egyszerű, józan eszű honfitársakkal beszélgetve magától értetődőnek tetszik az, ami sajátságosnak látszott mindennapi angolnyelvü munkámban. Nemcsak a méltóságnak van terhe, ahogy a régiek mondták, de a múltnak is, főként ha ez a múlt a magyar szó művészi hagyománya. Tudván, hogy velem van, szinte felszabadítóan hat rám, mintha a lélek ostyája lenne. S különös és izgató, amikor, valósággal álomszerűén, egy idegen költővel való képzettársítás alapján fejezem ki magam. Erre a lelkiállapotra vet világot az alábbi vers. MACHA KIRÁLYNŐ (Macharól, a legendás ír királynőről nevezték el azt a hajót, amelyen William Butler Yeatset, a mágikus ír költőt, aki 1939-ben halt meg Franciaországban, kilenc évvel halála után szülőhazájába hozták.) REMÉNYI: Magyar múlt, amerikai jelen — 239
