Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
REMÉNYI JÓZSEF Magyar múlt, amerikai jelen 1524-ben keltezett levelében Rotterdami Erasmus beszámol arról, hogy nemcsak Angliában, Flandriában, Franciaországban s Németországban voltak “előkelő” tanítványai, hanem Lengyelországban s Magyarországon is. Előkelőségen a szellemi elitet értette. A nagy holland humanista, aki az értelem világában ércnél maradandóbb emléket állított magának, ezzel a közlésével rámutatott arra, hogy két esztendővel a mohácsi vész előtt, alighanem a Mátyás-korabeli renaissance hatása alatt, a felvilágosodottságnak jelentékeny hívei voltak szülőhazánkban. Ám jellemző, hogy így fejezi ki magát: Magyarországon is. Ez az “is” mindig döntő fontosságú volt a külvilág Magyarországot érintő érdeklődésében. Látszólag jelentéktelen fogalom; a szavak társadalmában a szegény rokon. S mégis a magyar végzetet olyan szálak fűzik hozzá, amelyek fogva tartják, mert nélküle erkölcsi, intellektuális és művészi szerepünkről a magyar határon túli értékelés a jelenleginél is csekélyebb volna. Nem arról van szó, mintha a magyar élet szellemi éghajlata következetesen elidegenítené a külföldieket, bár, sajnos, erről is; nyilvánvaló, hogy történelmi, földrajzi, néprajzi s nyelvi érvekkel megmagyarázható az a sajátságos s korántsem irígylésreméltó helyzet, amely világviszonylatban a magyar kultúra megbecsülését megszűkíti. Tudott rólunk Dante, Montaigne, Montesquieu s tudtak mások a nyugateurópai szellem kiválóságai közül s nem egy esetben ismeretük széleskörű volt; a tizenkilencedik században Friedrich Schlegel próbált magyarul megtanulni s a huszadik században állítólag James Joyce. De a legtöbben alapjában véve alig törődtek velünk vagy egyáltalán nem törődtek. Az “is” azt jelenti, hogy tudomásul vettek bennünket s talán meglepődtek azon, hogy tudósaink s művészeink esetében nekünk elismeréssel tartoztak. Újabb időkben a kulturális érdeklődés valamelyest elmélyült, ami nagyrészt Bartók Béla érdeme. így is a fordítások révén ismert irodalmi nagyjaink, Petőfi, Madách, Jókai, Mikszáth, Ady aránylag kevés megfelelő értékelést kapnak s a Bólyaiak, Semmelweisok, Eötvösök, Szentgyörgyiek, Kármánok megbecsülése rendszerint a tudós kartársak láthatáráig terjed. Az átlagmüveltségű nyugateurópai vagy amerikai az égi testek útjáról jobban tájékozódott, mint a magyar kultúra egyenes vagy kacskaringós ösvényeiről; mi meg hajlandók vagyunk túlbecsülni teljesítményeinket. Mindebből mi a tanulság? Szükségünk van-e minőségbeli elismerésre s ha igen, miért? Elégedjünk meg a nyomatékosan kihangsúlyozott általánosítással, amely a nemzet összeomlása előtt a “befelé irányuló” magyar propagandát jellemezte s amely abból állott, hogy minden külföldi “siker”t — színházi, képzőművészeti, zenei téren — rendkívülinek könyveltek el azok, akik maguk tisztában voltak állításuk túlzottságával? Például menynyiben szolgálta a magyar kultúrát a hollywoodi “beérkezés”? Nem vitatom el az ügyesek érvényesülési ösztönükhöz való jogosultságát, noha — 234 —
