Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
ÚJ MAGYAR ÚT ségből elzárkózott, arisztokratikus szemlélőjévé lett az életnek. Regényeinek (“Jó hinni”, “Emberek, ne sírjatok”, “Élni kell”, “Lesz-e reggel?”, “Szerelmesek voltak”, stb.) voltaképen egy alakja van: a főhős, akár Barth Jánosnak, akár másnak hívják, aki nem egyéb, mint maga Reményi József. Ezt az egy lelket kutatta állandóan, ezt ismeri, amennyire emberi lelket ismerni lehet. Csak egy meséje van, az, ami Reményi Józseffel történik, de az sem egymást követő epizódok érdekes mesévé szövése, hanem egyetlen emberi lélek töprengéseinek, kételkedéseinek, vergődéseinek sorozata, amelyek sohasem torkolnak széles, egyenes sugárúttá, hanem többnyire sikátorokban, zsákutcákban, útvesztőkben olvadnak el. Ő a magyar Jean Christophe, aki részese az egyetemes emberi tragédiának. Egy csendesen folydogáló, rendezett, állandósultnak hitt korszakban született és nőtt fel, amely pontosan elhatárolt, véges világ volt. Egy kis ország patriárkális keretei közül akkor dobja át a sors egy dinamikusan fejlődő, másnyelvű fiatal országba, amikor a régi véges világ örökre eltűnt, hogy helyet adjon az új, végtelen világnak, amelynek nincsen sem padlója, sem teteje. És amikor ebben az új világban önmagába nézve, sem szilárd alapot maga alatt, sem tetőt fölötte nem talál, azoknak a felmérhetetlen mélységeknek és magasságoknak írójává és költőjévé lesz, amelyekben a modern lélek lebeg. Ez az elválás lehetett volna a legnagyobb tragédiájává a kényszerűségből kétnyelvűvé lett írónak és költőnek. Megvált valamitől, ami addig éltető eleme volt. De nem akarja elveszíteni, ami a lelkében addig összegyűlt: nyelvet, érzést, tudást. Vigyáz rájuk, hogy mint az útravalóul vitt hamuban sült pogácsa, minél tovább tartsanak. Időnkint megáll és “mint özvegyasszony árva garasát” — számlálgatja, ami megmaradt. És csodálkozva látja, hogy milyen sok maradt meg. Sőt: mint a bibliai olajos korsó, nemcsak nem ürült ki, hanem mindig több volt benne, mint azelőtt. Ahogy visszajár a magyar lelkiség kútforrásához, mindig jobban megismeri nemzete régi nagyjait, a nemzeti lélek folyamatosságának fenntartóit, akiket mihamar jobban ismer, mintha sohasem hagyta volna el a magyar földet. Rájön, hogy kis nemzetének mennyi olyan kincse van, amit eddigi bőkezűsége dacára sem osztott meg a világgal. És amikor kezdi kiönteni ezeket a kincseket az idegen világ elé, akkor látja meg, hogy látszólag kibicsaklott életét valami különös gondviselés gazdag áldások forrásává tette. A tragédiából szimfónia lesz, amelynek zengésében két világrész gyönyörködik, mert két nyelvcsoportot gazdagít. — 222 —
