Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-04-01 / 4-5. szám

vényesen elveszett a magyarság számára. Ha erre gondolok, önkénytelenül eszembejut az egyiptomi görög kolónia, amely amellett hogy hűséges polgárokat ad Egyiptomnak, több mint egy évezrede őrzi ősi görög kultúráját és a szülők rendszeresen átkűldik gyerekeiket az óhazába tanulni. Vagy évszázados magyar dallamok csengenek a fülembe, amiket nincstelen csángó parasztok őriztek meg a román népi tengerben...

íme, röviden a brazíliai magyar ifjúság keresztmetszete. Ha végigtekintünk ezeken a fiatalokon, megállapíthatjuk, hogy nem jelentéktelen részük ösztönösen, vagy tudatosan érzi történelmi hivatását: megteremteni a meghasonlott magyar lélek új szintézisét. Ifjúságunknak ez a része szétszórtan, és a legtöbb esetben elszigetelten, de gondolkodásmódja egyre határozottabb formáiban tanúsítja, hogy felvette a magyar kézből kicsavart zászlót, és nem klikkek és befagyott emigrációs évfolyamok korszakaiban él, hanem eleget téve egy új nemzedék kötelességeinek, fokozatosan és észrevétlenül alakítja az ősi nemzeti eszményeknek korszerű köntösét. A fiatalságnak ez a része észrevette, hogy az idő nem állt meg sem akkor, amikor ő emigrált, sem amikor a nagybátyja menekült. Bizonyos, hogy ez a fiatalság nem forradalmi nemzedék és soha nem is lesz azzá. Túlsók szenny, vér és szenvedés csapódott fiatal leikéhez, hogy lelkesedjék az erőszak bármilyen hizelgően tálalt formájáért, akár vörös, akár nemzetszínű kokárda alatt jelentkezzék.

De mennyi pozitívumot hozhat a magyar életbe ez a nemzedék! Az előző generáció a technikát hódította meg, a jogászattól elfordulva. Kényszerhelyzetében az emigrációs fiatalság rohamot indított a kereskedelem felé. És bebizonyította, hogy a magyar tehetséges kereskedő. Csak az évszázados nevelési hiányokat kellett bepótolni sürgősen. És sikerült. Ezek a fiatalok, ha egyszer hazajutnak, nem nyugdíjas állásokat fognak hajszolni, hanem két-három világnyelv, kereskedelmi ismereteik és megtágult világhozizontjuk birtokában kezükbeveszik a magyarság nemzetközi kereskedelmét. Azt hiszem, fölösleges ennek a jelenségnek nemzetvédelmi értékét bizonygatni. Számos fiatallal beszélgettem, aki ilyen tervek birtokában céltudatosan készül a jövőre.

Korunkat az eszmék zűrzavara jellemzi. Ez előtt a zűrzavar előtt torpan meg a magyar emigrációs ifjú is. Ó, hogy kellene valaki, egy önálló, gerinces, végtelenül gazdag szellemű és heroikus lelkű egyéniség, aki a szélsőségek barbár harcában és az óvatos megalkuvók hajlongó fejei felett meg tudná mutatni az “egész látóhatárt.” Mint az égető szárazságban kiapadt földnek a üdítő, drága eső, úgy hiányzik külföldre szakadt fiatalságunknak egy emigráns Szabó Dezső, aki kijelölné a keskeny magyar utat, kinek szellemi fölénye előtt elhalkulna a másodpercemberkék hangos rikácsolása. Bizonyosan sokan, nagyon sokan támadnák. De hiába. Mert övé lenne a jövő, ő “ifjú szivekben élne”, mögötte állnának a szabad magyar fiatalok, akik nem marakodni, nem bosszút állni és nem restaurálni akarnak, hanem csupán a magyar nép jövőjét szeretnék alázatos szívvel építeni. Ott, ahol éppen állanak és ott, ahová a Mindenható állítani fogja őket.

CSEH: Magyar ifjúság Brazíliában

— 181 —