Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
ÚJ MAGYAR ÚT foglalkozva egy másik pesti lap. Pedig hát nekik igazán nem kellene csodálkozniok! Az történik, amit a rendszer és a párt akart! Kitermelődött a korlátokat, gátlásokat és erkölcsi meggondolásokat nem ismerő “újtípusú” ember! A “szovjet ember” képmására! A fentiekben vázolt szörnyű kép, szerencsére, nem vonatkozik az egész magyar ifjúságra. Néhány örvendetes jelből azt remélhetjük, hogy a magyar jövő még nem veszett el teljesen. Ilyen örvendetes jelnek minősíthetők azok a hírek, amelyek elsősorban a vidéki fiatalság nagyszerű magatartásáról érkeznek. A parasztfiúk nagyrésze ma is rendszeresen jár templomba; a kommunista maszlagnak nyoma sincs rajtuk. A Zala-megyei fiatalok például ősi magyar népszokásokat elevenítenek fel. Regölők járják a falvakat és maguk-faragta versecskékkel köszöntik a házak békés lakóit. Másutt színjátszó és tánccsoportok alakultak, de inkább megköveztetnék magukat, mintsem hogy egy napi-politikától csepegő színdarabot előadjanak, vagy hogy orosz táncokat mutassanak be. Ide sorolhatók azok a hírek is, amelyek a DISZ sikertelenségéről számolnak be. Ez a kommunista szervezet immáron több, mint egy esztendeje súlyos válsággal küzd. A Szabad Ifjúság decemberi száma “Tisztázzuk ifjúságunk nevelésének égető kérdéseit” című állandó rovatának cikkírója tűrhetetlennek és tarthatatlannak nevezi azt a tényt, hogy a DISZ összejövetelein a fiatalok csak akkor jelennek meg, ha ott inni és táncolni lehet, vagy ha az összejövetel végéig zárva tartják az üzemek kijáratait. Nagyon valószínű ugyan, hogy az ifjúság nem is annyira politikai vagy világnézeti szempontok miatt szabotálja ezt a szervezetet, hanem csupán érdektelenségből és politikai undorból. E viselkedése egyben azt is bizonyítja, hogy a rendszernek sem odaadó híve. Ugyanakkor egészen bíztató dolog derül ki Földvári Rudolfnak, a Borsod-megyei pártbizottság titkárának az 1954. december 13.-án tartott nagyaktíva-űlésen elhangzott beszédéből. Földvári, elvtársait koholva, többek között a következőket jelentette ki; “Tavaly junius óta pártszervezetünkben nőtt a gyermeküket hittanra járató kommunista szülők, vagy a templomba járó párttagok száma. Ez a tendencia szóra érdemes, mert pártszervezeteink ideológiai-politikai közönyösségére utal a vallási ideológiával szemben. A garincsi és kiscséri párttitkárok szerint mit szólna a nép, ha ők nem járnának templomba?! Az ózdi járásban a hittanra járó gyermekek felének kommunista szüleik vannak. A miskolci járásban a kommunista szülők gyermekei közül 13 százalék jár hittanra. Ezek az elvtársak elfelejtették, hogy osztályharc folyik ideológiai fronton is az idealista vallásos métely és a dialektikus materializmus között és ezért kapituláltak az ellenség előtt.” Mindent egybevéve megállapíthatjuk, hogy a magyar népet fenyegető veszedelem aligha volt valaha is nagyobb, mint napjainkban. A kommunizmus, — mint Madách Luciferje az Ember Tragédiájában — “nem adhat mást, mint lényege,” tehát erkölcsi megsemmisülést. Ha azonban visszalapozgatjuk történelmünk lapjait, láthatjuk, hogy az isteni kegyelem működése is épen akkor volt a legerősebb és legszembetűnőbb, amikor a veszedelem szinte a felmérhetetlenségbe nőtt. Bízzunk, hogy ez az isteni kegyelem már megkezdte működését és véget vet annak a bomlási folyamatnak, amely különben a magyar nemzet sírjához vezetne. Fehérváry Árpád — 160 —
