Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
gunk lelki világának megismerésére. Kezdjük el a probléma közvetlen megoldását célzó minőségi elemzéseket. Felötlik a kérdés, vájjon a meglévő szervezeti formák, a 10 év óta tervszerűen mérgező nevelési tényezők hová, milyen végállomás felé vezetik ifjúságunk világnézeti alakulását? Kommunista-e a magyar ifjúság? Zárjuk ki az érzelmi állásfoglalás délibábos csábításait, ne formáljunk mindenáron saját képünkre olyan ifjúságot, amely gyakorlatilag már régen kiesett gondoskodó szeretetünk és nevelő irányításunk alól. Közvetlen kapcsolatok hiányában így nem marad más hátra, mint felkutatni, csatasorba állítani és megszólaltatni az ifjúsági kérdésekkel foglalkozó kommunista forrásadatokat arról: mi lesz Magyarország ifjúságával? A tisztánlátást zavaró végzetes hiba lenne ifjúságunk helyzetét a magyar államhatárok közé szűkítve, a nagy külföldi hasonlóságokat, közös élményeket figyelembe nem véve, szemlélnünk. Gondoljunk csak vissza ifjúságunknak a világháborús összeomlást kísérő legelső benyomásaira. E- zek, lényegében véve, azonosak a szomszédnépek fiatalabb nemzedékének tapasztalataival. Ezek — amig csak a népemlékezet él, — elhatározó módon fogják befolyásolni a mindenkori ifjúság szellemi-lelki felődését. A hódító vörös katona ellentmondást nem tűrő géppisztolyos fellépésével megrendítette az ifjúság, főleg a gyermekvilág lelkében a kikristályosodott feltétlen szülői és nevelői tekintélyt. A védelemre szoruló felnőttek viselkedése következtében összeomlott bennük egy egész világ. De a szovjetemberrel történt első személyes találkozás egyéb következményeket is maga után vont. Szertefoszlott ifjúságunk lelkében a szociálista embertípusról terjesztett hamis legenda is, a kommunista hős légbőlkapott mítosszá. Mindent összegezve, tagadhatatlan, hogy a polgári múlt sok nevelési eszménye megtépázva került ki az első személyes érintkezésből, de egyidejűleg a Kárpátokon túl kitenyésztett “új ember” felsőbbrendűségét hirdető vörös propaganda is zátonyra futott a szovjetember cselekedeteinek láttán. Azóta is ez a kettősség vonul végig ifjúságunk világnézeti arculatán. Nem kell annál meggyőzőbb érv, minthogy ez az elvi fontosságú felismerés nyomja rá bélyegét ifjúságunk magatartására még a rendszer adatainak a tükrében is. Lássunk ezekből az általánosan jellemző, — tehát nem kivételképen előforduló — adatokból néhányat. Egyetemi és főiskolai tanárok egyre sűrűbben vetik ifjúságunk szemére a közügyektől való visszahúzódását, némaságát. Ha pedig megszólal, akkor elégedetlenségét fejezi ki: “Szétforgácsoltságról panaszkodik, a tanulmányi rend merevségéről, időhiányról, amely azt idézi elő, hogy nem tud elég mélyen foglalkozni tárgyával.” (8) Sokkal sötétebb színekből fest képet Szakali József, (9) a DISZ központi vezetőségének első titkára a Magyar Dolgozók Pártja III. (1954. május 24-30) kongresszusán elhangzott felszólalásában: “Fel kell azonban figyelnünk arra is, hogy ifjúságunk nem lebecsülhető részében magatartásában bizonyos szabadosság tapasztalható, amely elsősorban a munka- és a tanulási fegyelem lazulásában, politikai közömbösségben, az idősebbekkel és leányokkal szembeni durvaságban nyilvánul meg.” Soronlévő bizonyítékunk valóban perdöntő módon tanúskodik alaptéWÁGNER: Kommunista-e a magyar ifjúság? — 137 —
