Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-02-01 / 2-3. szám
UJ MAGYAR UT Ipari válság Csikós Nagy Béla: Helyi iparunk a fejlődés útján. Budapest, 1954, 313 old. A cím félrevezető. Valószínűleg a szerző is “a fejlődés útján” helyett azt akarta írni “válságban”. Mert a könyvben, amely 1948. óta az első valamirevaló közgazdasági szakmunka kellő statisztikákkal felszerelve, arról van szó, hogy a központosítottan államosított gyáriparon kívül mi történt a közép- és kisiparral. Ismeretes, hogy a három- és ötéves tervek jóformán kizárólag a nagy-, főleg a nehéziparral törődtek. Egyéb iparunk a szerző szerint is “méltatlan elbánásban részesült. Nem törődtek vele, sőt üldözték mint ellenséget”. A Tervhivatal mindenre igyekezett kivetni a kommunizálódás hálóját, de képtelen volt átvenni a sok kis- és közép-egységet. A helyi tanácsok alá kerültek volna, amelyeknek vezetői azonban — többnyire hat elemit végzett izgága elemek, — képteleneknek bizonyultak az igazgatásra. Példátlan káosz lett a következmény. A kis- és középiparok egy részét szövetkezetekbe kényszerítették, más részük a helyi tanácsok tulajdonában vergődik és hányódik a pártpolitika vizein. A legtöbb helyen a magániparosoktól megvonták az engedélyeket, mielőtt helyettesítő vállalatról gondoskodtak vola. Másutt egyeseknek zárt számban adtak engedélyt és ezáltal monopóliumot teremtettek. A legtöbb képesített iparos, látva hogy mihelyt függetlenségéhez ragaszkodik, “reakciós, kispolgári, osztályellenség”-nek számít, felhagyott iparával és elment gyárba dolgozni. így 1953. július 4-én az “új kormányprogramm” megjelenésekor “1,000 községben nem volt szabó, 900 községben bognár és fodrász, 600 községben hiányzott a kovács és a cipész, ahol néhány évvel korábban még működött” (56. old.). A könyv egyik legérdekesebb része a magyar népművészeti iparok mai statisztikája (104-109. old.) megyék szerint. A Népművészeti Intézet katasztere szerint a népviselet él 73 községben, kihalóban van 93 községben, elhalt 416 községben, ahol a közelmúltban még volt. Maga a szerző is felrója a kommunista tervgazdálkodóknak, hogy a népművészeti iparoknak nem juttatnak elég pamutot, zsinórt, vásznat, szines fonalakat, gyöngyöket, bőrt stb. Éppígy mos tohagyerekek az élelmezési és kiszolgáló iparok is, a helyi malom- és nyomdaipar a vidéken. Sorvadnak a helyi politikai korrupcióban és ba sáskodásban. Pedig érdekes statisztikák közük, hogy mennyi tégla, cserép, mész, nád, gyékény, fűz, olajos mag, stb. állna a helyi iparok rendelkezésére. Azelőtt a kőművesek, aszalósok, lakatosok, festők és a kiskereskedelem, vendéglősipar, stb. sok kisvállalkozója közel a fogyasztóhoz gondoskodott a szükségletekről. A kommunizmus ezek részére az önnálló foglalkozások részére majdnem olyan pusztító volt, mint a filoxéra annakidején a szőlőkben. A könyv a kommunizmusnak egyik Achilles-sarkát tárja fel részletes kisipari statisztikákkal, amelyekből azonban a szerző, mint minisztériális ember, nem meri levonni a következtetést. A könyv részletesen ismerteti az iparok mai szervezetét a tanácsi, szövetkezeti és magánszektorokban és a m a i kommunista iparpolitikának számadatokban kifejezett vádirata, bármint szépiti is ezt a szerző vagy igyekszik a jövő számára “új szakaszat ígérni. k. b. 124 —
