Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11-12. szám
KÖRÖNDI: A sziget fedeztem fel Saymus szemében; hát mégiscsak ember, gyarló ember ő is; látom, ahogy vergődik; csak egy csöpp biztatás, csak egy melegebb hang, egy kézsfeorítás kell, és tanúja leszek: Saymus kimondja a varázsrontó szavakat, valami iszonyút mond; mondjuk ilyet: “Nos, és hogy’ kelnek a könyveim, titkár úr?” De, — mindig beláttam, — csalódtam, képzelődtem, félreértettem őt: a magam szemét vetítettem az övébe... De ebben az időben, igen, így volt, kerültem a pillantását, nehogy valami jóvátehetetlen történjék. Ezt a súlyos szakaszt követte a “Sziget”. Saymus munkáinak kiadatása kezdetben sem okozott nehézséget, s hogy ez a műve nem került nyilvánosságra, az én lelkemen szárad: kiadó sohasem látta. Nem tudom, Saymus hogyan vélekedett volna eljárásomról. Én az ő hírneve érdekében nem tettem közzé e könyvét. A “Sziget” dilettáns munka volt. Nyelve választékosabb a szokottnál, de ez, úgy hiszem, még a laikusokat sem tévesztheti meg tartósan. Hősei nem voltak előre elgondoltak. Szinte magam előtt láttam Saymust, amint mohón, türelmetlenül, mint aki már régóta készül erre, nekiesik a papirosnak és sodortatja, élteti hőseit, rájuk hagyja sorsukat, engedi, hogy cselekménye önmagát fejlessze, s a hősök birkózzanak meg maguk kérdéseikkel, úgy, ahogyan éppen tudnak ... Még különösebbé és félelmetesebbé tette a kéziratot az, hogy ez ismétcsak önéletrajz volt, olyan lelki értelemben, mint első műve, “ A bekerített ház”. A “Sziget” ennek folytatása volt; hőse “A bekerített ház” nemzedékének utolsó életben maradt vezető-osztálybeli tagja, az alapító orvosházaspár utolsó sarja, aki már egyedül él a szigeten, s nem maradt vele a “nép”-ből senki más, csak egy elfajzott, siketnéma “pór”, aki mindenesként szolgál a “király” mellett. Nem lehetett félreértés: a “király” Saymus volt s a “pór” a siket-néma kertész. Terepe is az élő minta után éledt: a sziget volt, s középen a ház is és a tó. Hatalmas lendület száguldott végig a lapokon, s hajtotta maga előtt a mesét. Ez a könyv igazi mese volt, a fogalom ősi értelme szerint. Mint aki delejes álomban írta, szinte önkívületben talán, — stílusa mutatja, mennyire túlnőtt a mese Saymuson: olyan fordulatoktól hemzseg ez az írás, amelyek mindeddig (s későbbi műveiben ismét) teljesen ismeretlenek voltak Saymusnál. A saymusi mű legfőbb jellemzője, hogy mennyire észszerű építmény, és fogyatékosságai is kivétel nélkül mindig ebből következnek: mert minthogy maga az élet nem ésizszerű folyamat, Saymus cselekménye szükségképp eltér a valószínűtől és a természetestől valahányszor ilyen siklatóhoz érkezik, nemcsak általános sorsú, hanem rendkívüli szabású hősei esetében is. Ilyesmiről a “Szigef’-ben szó sincsen. Itt a gyakorló élet nem ütközik meg Saymus lombikbeli valóságával, éppen ellenkezően, láthatólag a szerző akarata ellenére folyik. Ezt hangsúlyoznom kell; talán nem fog az a vád érni, hogy e hangsúllyal Saymus felmentését akarom sugallni; — igaz, Saymus jótevőm volt, több tekintetben életem tartalmát is az ő szolgálata adta, de a testi hála érzésén felül az igazság kiderítésének vágya arra ösztönöz, hogy a rendőri nyomozást semmiképpen se befolyásoljam. Ezért megállapításaim sosem lépik át az elemzés határát, a következtetések levonását nálam illetékesebbekre kell hárítanom. De mindez nem menthet — 495 —
