Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-11-01 / 11-12. szám

KÖRÖNDI: A sziget

a szabad kezdeményezés lehetősége — a minden! Hallott ön már nagy fűszeressegédekről? Úgy-e nem? De nagy fűszeresek, azok igenis vannak. Dinasztia-alapítók, országos uralkodók, fejedelmek a maguk nemében, akiknek szava üzemek légióiban a szent, a végső szó! Nem gúnyolódom, ne higyje. Csak meghajlok a polgár felé, ahogyan meghajlok a hangya felé is, ha a maga sajátos területén rendkívülit alkot.

— Én is a kereskedelmi pályára léptem. Huszonhárom éves működésem alatt bejártam jóformán az egész világot. Mindenki sikeres üzletembernek ismert. Valóban, tekintélyes vagyont gyűjtöttem. De ne gondolja, hogy ez büszkévé vagy éppen elbizakodottá tesz. Működésem egy célt szolgált, amely nekem fontos volt, s ha ezt a célt malmozással vagy köldökszemléléssel érhettem volna el, ugyanígy elvégeztem volna előkészítő munkálat gyanánt, s ugyanígy nem tett volna rátartivá.

— Most tehát van pénzem. Üzleteimet fölszámoltam, árúmat pénzzé tettem, illetve biztos befektetésekbe helyeztem. Ezek közé tartozik ez a tízholdas parti sziget is, amelynek bérét előre kifizettem. Készpénzben és járadékokban még így is maradt elég vagyonom, hogy gondtalanul élve dolgozhassam, s hogy az ön megfelelő jövedelmét és öregségi nyugdíját biztosíthassam. Ha megállapodunk, én holnap írni kezdek... — mondta, lassan ejtve a szavakat, s mintha kerülte volna tekintetemet.

Ennek a megfontolt és magabiztos embernek ebben a szemérmetességében volt valami megindító de meghökkentő is. Tudhattam ugyan, hogy csupán a szóbeli fogalmazás pongyolasága láttatja úgy a dolgokat, mint ha Saymus sorsa az én ktízembe volna letéve: hogy tőlem függ most már, elkezdheti-e végre saját életét élni, Higyjék el, nem az emlékezők utólagos előrelátásával és bölcseségével vallom, hogy ezt a mondatát groteszknek éreztem. De — hamisítanék, ha nem ismerném el — nem éreztem magam lakáji vagy szerzetesi alázattal jelentéktelen porszemnek sem. Bár Saymus körüli szerepem mibenléte még mindig alig sejlett, egy hirtelen támadt fény erősebben világított elém a világ legszabatosabb szerződésénél is. Mert ez a fény nem az agynak szólt, és nem a szívnek, hanem a bennünk lévő egyetemnek, amely önkormányzó és a világegyetemi federációnak főhatalmú tagja. Ilyen fokban véltem akkor is, — ma is, hogy tagjai vagyunk a legnagyobb bolygórendszernek: — s ugyan mit cáfolhat ezen az asztrológusok tudósának kezdetlegessége! A Saymus szavai nyomán támadt fény volt a ráismerés. Úgy bizony! Nem a felelősséget éreztem utolsó mondata után. Nem akarok egy pillanatra sem Szerénytelennek látszani: a felelősség érzése csak olyanfajta embereket képes újjongó borzongással eltölteni, amilyen például Saymus is volt. Én nem termettem alkotónál Sohasem is áltattam magam ilyesmivel, és ma, amikor nem is kevesen Saymussal azonosítanak, nyilvános cáfolatként ki kell jelentenem, hogy még kamaszéveimben sem, és még véletlenül sem, még csak egy nyúlfarknyi verset sem írtam soha! Amit én éreztem, az egyszerűen csak a tikkadtság azonnali és teljes megszűnése volt. Felszabadultság és megnyugvás; tehát — hadd ismétlem igazolásomra, — sokkal inkább a felelőtlenség boldogsága, mint a felelősségé. Az ember lefizeti magát a végzet kezéhez, mossa kezeit, nincsen vele többé dolga. -‘Letudta”, — azt hiszem ez a

— 487 —